Ez a Gondolatfüzet nem csak szavak gyűjteménye. Ez a pad, ahol leülhetünk együtt – akár csendben, akár beszélgetve. Itt születnek a történetek, amelyekben nem az számít, hogy ki írta, hanem az, hogy kihez szólnak.
Egy gondolat, ha megosztják, tovább él másokban. Mindenki hozzátesz egy darabot: egy emléket, egy érzést, egy mosolyt vagy akár egy könnycseppet. Így lesz a történetből közös örökség.
Ez a füzet nem ítélkezik. Nem mondja meg, mi a helyes és mi a helytelen. Csak tükröt tart: hogy aki belenéz, láthassa önmagát. És közben érezze, hogy nincs egyedül.
Minden leírt szó egy kis lámpás, amely világít valaki más útján. És minden olvasó, aki itt időzik, maga is lámpássá válik. Ezért írj te is egy történetet. Felrakjuk, hogy másoknak is utat mutasson.
Ez a Gondolatfüzet ezért több, mint írás. Ez a közös jelenlétünk.
"Itt nem történetek következnek, hanem csendek, amelyekben magadra ismerhetsz."
A történetek elolvasásához klikkelj a címére!
Egy hideg estén egy ember vacogva ült a padon. Volt nála egy gyufásdoboz, de félt meggyújtani, mert akkor hamar elfogy. Egy idegen odament, és kért tőle egy szálat, hogy meggyújtsa a saját kis gyertyáját. A férfi adott neki. A gyertya lángja erősebben égett, mint egyetlen gyufaszál – és együtt melegítették őket.
Volt egyszer egy ember, aki minden reggel ugyanarra a padra ült ki, a háza előtt álló öreg diófa alá. A falu lakói gyakran mosolyogva nézték, de senki sem értette, miért ül ott némán, amíg fel nem kúszik a nap a dombok fölé.
Volt egyszer egy nagy kő a hegyoldalon. Évek óta mozdulatlanul állt, mindenki kerülte, mert azt hitték, csak akadály. Egy napon egy kismadár megpihent rajta, és dalolni kezdett. Az emberek, akik arra jártak, meghallották a dalt, és rájöttek: a kő nem akadály, hanem színpad.
Egy ember sötét erdőben bolyongott. Már-már feladta, amikor távolról fényt látott. Egy másik vándor tartotta a lámpást, és megosztotta vele az útját. Amikor kiértek a tisztásra, a lámpás gazdája így szólt:
Egy parkban állt egy pad, amelyhez még soha senki sem ült le. Az emberek elhaladtak mellette, szürke hétköznapokban sietve, mintha a pad nem is létezne.
Egy férfi élete útján sokszor állt válaszút előtt. Mindig próbálta a könnyebbnek tűnő ösvényt választani, abban bízva, hogy majd elkerüli a nehézségeket. Amikor mégis akadályba ütközött, rendre másokat hibáztatott: a körülményeket, a társait, vagy épp a sorsot.
Egy kisvárosban élt egy öreg órásmester, akit mindenki ismert. Nem volt gazdag, de mindig pontosan, lelkiismeretesen dolgozott, és soha nem kérte túl az árát. A boltja mindig nyitva állt, az ajtaja felett egy régi ingaóra ketyegett.
Volt egyszer egy ház, amelyben egykor gyermekek kacagása verte vissza a falakat. A konyhában illatozott a vasárnapi ebéd, az udvaron bicikli csilingelt, este pedig a szobák ablakán át fények szűrődtek ki a sötétbe. A ház nem csak téglából állt – szavakból, ígéretekből és közös álmokból épült.
Vannak emberek, akik nem a hangjukkal, hanem a tartásukkal maradnak meg bennünk.
Béla ilyen ember volt.
Csendes, rendes, egyenes ember. Nem a nagy szavak embere, hanem a tiszta szívé. Olyan ember, aki abból adott, amije volt, és ha kevés jutott is neki, azt is beosztotta, hogy másnak jusson belőle. Nem könnyű élet jutott neki, de nem a nehézségek tették naggyá, hanem az, ahogyan hordozta őket.
Felesége elvesztése után is helytállt. A gyermekeit egyedül nevelte, szűkös körülmények között is emberhez méltón, becsülettel. Nem panaszból élt, hanem felelősségből. Nem mutatni akart, hanem megtartani azt, ami rábízatott.
Volt benne valami ritka csendesség. Az a fajta nyugalom és tisztaság, ami mögött valódi erő van. Nem kellett hangosnak lennie ahhoz, hogy lehessen rá számítani. Nem kellett magát dicsérnie ahhoz, hogy tudjuk: jó ember.
Most egy ilyen ember távozott el közülünk.
Hiánya nemcsak a családjának fáj, hanem mindazoknak, akik ismerték benne a becsületet, az egyenességet és az emberi jóságot. Mert vannak emberek, akik után nemcsak könny marad, hanem csend is. Nehéz, mély csend.
Béla emléke azonban velünk marad.
A gyermekeiben.
Azokban a mozdulatokban, ahogyan élt.
Abban a példában, amit maga után hagyott.
És abban a tudásban, hogy lehet szerényen is nagy életet élni.
Nyugodjon békében.
"Ahogy a gyertyák lángja egymásról újra fellobbanhat, úgy élednek fel bennünk is a béke, a hit és a szeretet lángjai.
Ne feledd: a remény mindig veled marad.
Ha egyszer úgy érzed, minden kihuny körülötted, jusson eszedbe: a Te szívedben is ott van a szikra, amely újra fényt gyújthat."
