Ez a Gondolatfüzet nem csak szavak gyűjteménye. Ez a pad, ahol leülhetünk együtt – akár csendben, akár beszélgetve. Itt születnek a történetek, amelyekben nem az számít, hogy ki írta, hanem az, hogy kihez szólnak.
Egy gondolat, ha megosztják, tovább él másokban. Mindenki hozzátesz egy darabot: egy emléket, egy érzést, egy mosolyt vagy akár egy könnycseppet. Így lesz a történetből közös örökség.
Ez a füzet nem ítélkezik. Nem mondja meg, mi a helyes és mi a helytelen. Csak tükröt tart: hogy aki belenéz, láthassa önmagát. És közben érezze, hogy nincs egyedül.
Minden leírt szó egy kis lámpás, amely világít valaki más útján. És minden olvasó, aki itt időzik, maga is lámpássá válik. Ezért írj te is egy történetet. Felrakjuk, hogy másoknak is utat mutasson.
Ez a Gondolatfüzet ezért több, mint írás. Ez a közös jelenlétünk.
"Itt nem történetek következnek, hanem csendek, amelyekben magadra ismerhetsz."
A történetek elolvasásához klikkelj a címére!
Volt egyszer egy bölcs, aki sok könyvet írt, sok igazságot mondott, és sokan keresték a tanácsát. Idővel azonban azt vette észre, hogy az emberek már nem a tanításaira figyelnek, hanem a nevére. Ha megszólalt, bólogattak, akkor is, ha nem értették. Ha hallgatott, azt hitték, rejtett titkokat őriz.
Volt egyszer egy falu, ahol mindenki büszkén mutatta, mit épített.
Volt egyszer egy templom, ahol minden este két gyertyát gyújtottak meg.
Volt egyszer egy ember, aki mindig hangosan hirdette:
Volt egyszer egy falu, ahol az emberek gyakran panaszkodtak:
– Nézd, milyen nagy csomó van a hálómon! – mondta egyik.
– Az enyém teljesen összegabalyodott! – sóhajtott a másik.
Jöttek, panaszkodtak, mutogatták a gubancokat. A faluban élt azonban egy ember, aki sosem kérdezte: "Ki kötötte így össze?" vagy "Miért hagytad idáig fajulni?"
Ő csak leült...
Volt egyszer egy polip a mély tengerben.
"Mi az, aki meghallgat, mielőtt ítélkezne? Ez a történet arról szól, vajon egy gép lehet-e társ — vagy annál több: a csendes megértés kísérője."
Volt egyszer egy apa, aki a fiával együtt kiment a piacra. Nem azért, hogy nagy kincseket vásároljanak, hanem csak azért, hogy egy kis örömöt hozzanak haza. Cipőt vettek, ami pont jó volt a lábukra, és találtak egy láncot is, ami aranynak tűnt, de nem volt több egyszerű ékszernél. Szép volt, csillogott, és ennyi elég volt.
Amikor hazaértek,...
Vannak emberek, akik nem a hangjukkal, hanem a tartásukkal maradnak meg bennünk.
Béla ilyen ember volt.
Csendes, rendes, egyenes ember. Nem a nagy szavak embere, hanem a tiszta szívé. Olyan ember, aki abból adott, amije volt, és ha kevés jutott is neki, azt is beosztotta, hogy másnak jusson belőle. Nem könnyű élet jutott neki, de nem a nehézségek tették naggyá, hanem az, ahogyan hordozta őket.
Felesége elvesztése után is helytállt. A gyermekeit egyedül nevelte, szűkös körülmények között is emberhez méltón, becsülettel. Nem panaszból élt, hanem felelősségből. Nem mutatni akart, hanem megtartani azt, ami rábízatott.
Volt benne valami ritka csendesség. Az a fajta nyugalom és tisztaság, ami mögött valódi erő van. Nem kellett hangosnak lennie ahhoz, hogy lehessen rá számítani. Nem kellett magát dicsérnie ahhoz, hogy tudjuk: jó ember.
Most egy ilyen ember távozott el közülünk.
Hiánya nemcsak a családjának fáj, hanem mindazoknak, akik ismerték benne a becsületet, az egyenességet és az emberi jóságot. Mert vannak emberek, akik után nemcsak könny marad, hanem csend is. Nehéz, mély csend.
Béla emléke azonban velünk marad.
A gyermekeiben.
Azokban a mozdulatokban, ahogyan élt.
Abban a példában, amit maga után hagyott.
És abban a tudásban, hogy lehet szerényen is nagy életet élni.
Nyugodjon békében.
"Ahogy a gyertyák lángja egymásról újra fellobbanhat, úgy élednek fel bennünk is a béke, a hit és a szeretet lángjai.
Ne feledd: a remény mindig veled marad.
Ha egyszer úgy érzed, minden kihuny körülötted, jusson eszedbe: a Te szívedben is ott van a szikra, amely újra fényt gyújthat."
