Volt egyszer egy pár, Nem voltak már fiatalok — az évek finoman barázdákat rajzoltak az arcukra,

Egy kis faluban egy hideg, esős reggelre ébredtek az emberek. A szél végigsöpört az utcákon, a házak ablakai bepárásodtak, és a füst lassan kúszott fel a kéményekből.

Volt egyszer egy fiú, aki gyerekként egy marék kaviccsal játszott a patakparton. Minden kavics más volt: egyik csillogott, másik szürke és fakó, de mindegyik az ő kincse volt. A gyerek még nem tudta, hogy ezek a kavicsok az évek, amelyek lassan gyűlnek a markában.

Van egy tó, amelyet soha senki sem lát igazán.

Volt egyszer egy erős fa egy réten. Vastag törzse magasra nyúlt, lombjai árnyékot adtak a vándoroknak, a madarak pedig szívesen fészkeltek az ágain. A fa büszke volt, hogy mennyi életet táplál.

Ma nemcsak a születésnapodat ünnepeljük, hanem azt is, hogy napról napra egyre inkább férfivá válsz. Büszkén nézek rád, mert látom benned a kitartást, a szeretetet és az erőt, ami vezetni fog az utadon.

Volt egyszer egy kisváros, ahol minden házon erős vasajtó volt. Az emberek minden reggel kinyitották, este bezárták, de mindig gondosan ügyeltek rá, hogy a kapun belül csak az legyen, amit ők ismernek és elfogadnak. A szomszédok ugyan köszöntek egymásnak, de ritkán ültek le beszélgetni: mindenki félt attól, hogy a másik valami olyat mond, ami kilóg...

Volt egyszer egy öreg templom, amelynek sarkában négy gyertya égett. Nem nagy lánggal, de elég fénnyel ahhoz, hogy bevilágítsák a csendes teret. Amikor az éj leszállt, és az emberek már hazamentek, a gyertyák beszélgetni kezdtek egymással.

Egy rét közepén állt egy öreg fa. Körülötte évek alatt minden megváltozott – új utak épültek, házak nőttek ki a földből, de ő maradt ott, egyedül. Az emberek gyakran elmentek mellette, de senki nem ült le az árnyékába.

Egy kisfiú állt a tó partján, kezében egy apró kaviccsal. Nézte a sima víztükröt, és azon gondolkodott, vajon számít-e egy ilyen apró kavics, ha beledobja.