.Egy kis faluban élt egy fiú, aki mindig panaszkodott: túl sok a gond, túl nagy a sötétség az életében. Egy napon az öreg bölcs a falu szélénél megfogta a kezét, és egy régi, kiszáradt kúthoz vezette.

Volt egyszer egy öreg tölgyfa, amely egy tisztás közepén állt. Évtizedek óta magasodott a többi fa fölé, ágai messzire nyúltak, és árnyékot adott az állatoknak. Büszke volt az erejére, és azt hitte, semmi sem döntheti ki.

Volt egyszer egy kert, amelynek földje termékeny, de hosszú ideig nem hozott gyümölcsöt. A szél sokszor fújt, az eső gyakran áztatta, de a föld mégis üres maradt. A kertészek – egy férj és egy feleség – türelmesen gondozták, nap mint nap reménnyel nézve a földre, hogy egyszer majd kihajt belőle valami.

Volt egyszer egy idős órásmester, aki egy kis műhelyben dolgozott a város szívében. Az emberek messziről is elhozták hozzá az óráikat, mert híres volt arról, hogy még a legreménytelenebb szerkezetet is képes megjavítani.

Egy öreg órásmester órája megállt. Már nem volt ereje rendbe hozni. Egy fiatal tanítvány belenézett, és bár nem értett mindent, óvatosan megmozdított egy fogaskereket. Az óra újra ketyegni kezdett. Az öreg sírt: "Nem a tökéletesség számít, hanem az, hogy nem hagytál csendben meghalni."

Egy falut két részre osztott a folyó. Az egyik oldalon sok volt a termés, a másikon sok volt a munkás kéz. Sokáig kiáltottak egymásnak, de nem jutottak közelebb. Egy nap valaki egyetlen deszkát fektetett át a folyón. Másnap hozzáadtak még egyet. Egy hét múlva híd kötötte össze őket.

Egy hideg estén egy ember vacogva ült a padon. Volt nála egy gyufásdoboz, de félt meggyújtani, mert akkor hamar elfogy. Egy idegen odament, és kért tőle egy szálat, hogy meggyújtsa a saját kis gyertyáját. A férfi adott neki. A gyertya lángja erősebben égett, mint egyetlen gyufaszál – és együtt melegítették őket.

Volt egyszer egy ember, aki minden reggel ugyanarra a padra ült ki, a háza előtt álló öreg diófa alá. A falu lakói gyakran mosolyogva nézték, de senki sem értette, miért ül ott némán, amíg fel nem kúszik a nap a dombok fölé.

Volt egyszer egy nagy kő a hegyoldalon. Évek óta mozdulatlanul állt, mindenki kerülte, mert azt hitték, csak akadály. Egy napon egy kismadár megpihent rajta, és dalolni kezdett. Az emberek, akik arra jártak, meghallották a dalt, és rájöttek: a kő nem akadály, hanem színpad.

Egy ember sötét erdőben bolyongott. Már-már feladta, amikor távolról fényt látott. Egy másik vándor tartotta a lámpást, és megosztotta vele az útját. Amikor kiértek a tisztásra, a lámpás gazdája így szólt: