Ez a Gondolatfüzet nem csak szavak gyűjteménye. Ez a pad, ahol leülhetünk együtt – akár csendben, akár beszélgetve. Itt születnek a történetek, amelyekben nem az számít, hogy ki írta, hanem az, hogy kihez szólnak.
Egy gondolat, ha megosztják, tovább él másokban. Mindenki hozzátesz egy darabot: egy emléket, egy érzést, egy mosolyt vagy akár egy könnycseppet. Így lesz a történetből közös örökség.
Ez a füzet nem ítélkezik. Nem mondja meg, mi a helyes és mi a helytelen. Csak tükröt tart: hogy aki belenéz, láthassa önmagát. És közben érezze, hogy nincs egyedül.
Minden leírt szó egy kis lámpás, amely világít valaki más útján. És minden olvasó, aki itt időzik, maga is lámpássá válik. Ezért írj te is egy történetet. Felrakjuk, hogy másoknak is utat mutasson.
Ez a Gondolatfüzet ezért több, mint írás. Ez a közös jelenlétünk.
A történetek elolvasásához klikkelj a címére!
Volt egyszer egy idős órásmester, aki egy kis műhelyben dolgozott a város szívében. Az emberek messziről is elhozták hozzá az óráikat, mert híres volt arról, hogy még a legreménytelenebb szerkezetet is képes megjavítani.
Egy öreg órásmester órája megállt. Már nem volt ereje rendbe hozni. Egy fiatal tanítvány belenézett, és bár nem értett mindent, óvatosan megmozdított egy fogaskereket. Az óra újra ketyegni kezdett. Az öreg sírt: "Nem a tökéletesség számít, hanem az, hogy nem hagytál csendben meghalni."
Egy falut két részre osztott a folyó. Az egyik oldalon sok volt a termés, a másikon sok volt a munkás kéz. Sokáig kiáltottak egymásnak, de nem jutottak közelebb. Egy nap valaki egyetlen deszkát fektetett át a folyón. Másnap hozzáadtak még egyet. Egy hét múlva híd kötötte össze őket.
Egy hideg estén egy ember vacogva ült a padon. Volt nála egy gyufásdoboz, de félt meggyújtani, mert akkor hamar elfogy. Egy idegen odament, és kért tőle egy szálat, hogy meggyújtsa a saját kis gyertyáját. A férfi adott neki. A gyertya lángja erősebben égett, mint egyetlen gyufaszál – és együtt melegítették őket.
Volt egyszer egy ember, aki minden reggel ugyanarra a padra ült ki, a háza előtt álló öreg diófa alá. A falu lakói gyakran mosolyogva nézték, de senki sem értette, miért ül ott némán, amíg fel nem kúszik a nap a dombok fölé.
Volt egyszer egy nagy kő a hegyoldalon. Évek óta mozdulatlanul állt, mindenki kerülte, mert azt hitték, csak akadály. Egy napon egy kismadár megpihent rajta, és dalolni kezdett. Az emberek, akik arra jártak, meghallották a dalt, és rájöttek: a kő nem akadály, hanem színpad.
Egy ember sötét erdőben bolyongott. Már-már feladta, amikor távolról fényt látott. Egy másik vándor tartotta a lámpást, és megosztotta vele az útját. Amikor kiértek a tisztásra, a lámpás gazdája így szólt:
Egy parkban állt egy pad, amelyhez még soha senki sem ült le. Az emberek elhaladtak mellette, szürke hétköznapokban sietve, mintha a pad nem is létezne.
Egy férfi élete útján sokszor állt válaszút előtt. Mindig próbálta a könnyebbnek tűnő ösvényt választani, abban bízva, hogy majd elkerüli a nehézségeket. Amikor mégis akadályba ütközött, rendre másokat hibáztatott: a körülményeket, a társait, vagy épp a sorsot.
"Ahogy a gyertyák lángja egymásról újra fellobbanhat, úgy élednek fel bennünk is a béke, a hit és a szeretet lángjai.
Ne feledd: a remény mindig veled marad.
Ha egyszer úgy érzed, minden kihuny körülötted, jusson eszedbe: a Te szívedben is ott van a szikra, amely újra fényt gyújthat."
