Ez a Gondolatfüzet nem csak szavak gyűjteménye. Ez a pad, ahol leülhetünk együtt – akár csendben, akár beszélgetve. Itt születnek a történetek, amelyekben nem az számít, hogy ki írta, hanem az, hogy kihez szólnak.
Egy gondolat, ha megosztják, tovább él másokban. Mindenki hozzátesz egy darabot: egy emléket, egy érzést, egy mosolyt vagy akár egy könnycseppet. Így lesz a történetből közös örökség.
Ez a füzet nem ítélkezik. Nem mondja meg, mi a helyes és mi a helytelen. Csak tükröt tart: hogy aki belenéz, láthassa önmagát. És közben érezze, hogy nincs egyedül.
Minden leírt szó egy kis lámpás, amely világít valaki más útján. És minden olvasó, aki itt időzik, maga is lámpássá válik. Ezért írj te is egy történetet. Felrakjuk, hogy másoknak is utat mutasson.
Ez a Gondolatfüzet ezért több, mint írás. Ez a közös jelenlétünk.
"Itt nem történetek következnek, hanem csendek, amelyekben magadra ismerhetsz."
A történetek elolvasásához klikkelj a címére!
Volt egyszer egy ember, aki minden nap gyertyát gyújtott másoknak. Nem a maga szobáját akarta megvilágítani, hanem azokat a sötét sarkokat, ahol mások botorkáltak. Amikor valaki elfáradt, ő állt oda helyette. Amikor valakinek nem volt ereje felállni, ő nyújtotta a kezét. Soha nem mérte, mennyi idejét, erejét vagy szívét adja – egyszerűen csak adta....
"Ígéretek hangzanak el nap mint nap, de csak a tettek árulkodnak. Ez a gondolat arról szól, hogy a csendes tettek gyakran többet érnek az üres szavaknál."
Volt egyszer egy pad egy öreg platánfa alatt. Nem volt különleges, csak egyszerű fa és vaslábak tartották, de aki ráült, azt valami furcsa béke lengte körül.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egy szegény ember, aki egész életében ugyanabban a régi házban lakott.
Mindig panaszkodott, hogy nincs elég pénze, nincs elég lehetősége, és hogy az élet igazságtalan vele.
Álmodozott arról, hogy egyszer majd talál egy kincset, ami megváltoztat mindent.
Egyszer élt egy vak ember, aki mindig egy lámpással járt az utcán. Az emberek csodálkoztak rajta, és kérdezték:
Volt egyszer egy pad a város szélén, egy elfeledett parkban. Nem volt különleges – a festéke lekopott, a vaslábai rozsdásodtak, és kevesen ültek rajta. Mégis minden nap ott állt, hűségesen várva azokat, akik megfáradva érkeztek hozzá.
Egyszer volt egy különös szoba. Nem volt benne semmi – se bútor, se kép, se zaj.
Csak csend. Akik beléptek, először furcsán érezték magukat, mert a külvilág zaja elhalkult, és hirtelen szembetalálták magukat a saját gondolataikkal. Sokan megijedtek ettől a csendtől és gyorsan kimentek. De voltak, akik maradtak.
Ők lassan megértették: a csend...
Egyszer egy ember hosszú útra indult, de útközben feltörték a lábait a cipői. Dühösen panaszkodott, hogy milyen rossz az ő sorsa, mert fájdalomban kell járnia. Amikor megállt pihenni, meglátott egy másik embert, aki mezítláb sántikált – és ekkor jött rá, hogy hálás lehet azért, hogy neki legalább cipője van. A történet tanulsága:
"Ahogy a gyertyák lángja egymásról újra fellobbanhat, úgy élednek fel bennünk is a béke, a hit és a szeretet lángjai.
Ne feledd: a remény mindig veled marad.
Ha egyszer úgy érzed, minden kihuny körülötted, jusson eszedbe: a Te szívedben is ott van a szikra, amely újra fényt gyújthat."
