Búcsú André Bélától

"Aki elmegy, már nem kér semmit, csak csendben megtanít minket arra, hogy az élőket időben szeressük."

Béla, ma eljött az a nap, amikor már nem úgy beszélünk rólad, mintha bármikor megszólalhatnál, visszakérdezhetnél, vagy legyinthetnél egyet valamire.

Ma már emlékezünk.

És ez nehéz szó.

Mert az emlékezésben benne van minden, amit megéltünk, és az is, amit talán elmulasztottunk. Benne vannak a régi beszélgetések, a félmondatok, a csendek, a mosolyok, a bosszúságok, a közös pillanatok, és azok is, amelyek már nem jöhetnek vissza.

Az ember ilyenkor érzi meg igazán, milyen törékeny az élet.

Amíg valaki itt van közöttünk, sokszor azt hisszük, hogy még lesz idő.
Lesz még alkalom felhívni.
Lesz még alkalom meglátogatni.
Lesz még alkalom megkérdezni:
"Hogy vagy, Béla?"

Aztán egyszer csak nincs már több alkalom.

Csak a csend marad.
És ebben a csendben már nem lehet sietni, nem lehet magyarázkodni, nem lehet pótolni mindent. Csak megállni lehet, lehajtani a fejünket, és őszintén gondolni arra az emberre, aki valaha itt volt velünk.

Béla, te is vittél magaddal történeteket.

Voltak napjaid, amelyeket csak te ismertél igazán.
Voltak terheid, amelyeket talán nem mindig mondtál ki.
Voltak gondolataid, amelyeket magadban tartottál.
És volt helyed azok életében, akik most valamilyen módon megállnak melletted, vagy érted, vagy miattad.

Ma nem ítélkezni jöttünk.

Nem számolgatni, ki mit tett vagy mit nem tett.
Nem régi sebeket felnyitni.
Hanem csendben kimondani:

Isten veled, Béla.
Köszönjük, hogy itt voltál.

Mert minden ember jelenléte nyomot hagy.

Van, aki nagy szavakkal.
Van, aki csenddel.
Van, aki nevetéssel.
Van, aki hiánnyal.
És van, aki akkor tanít meg valamire, amikor már nem tud beszélni.

Te most a hiányoddal tanítasz.

Arra, hogy az élő embert időben kell keresni.
Időben kell meghallgatni.
Időben kell odalépni hozzá.
Időben kell kimondani azt a pár egyszerű mondatot, amelyet később már csak a szív ismételget magában.

"Fontos voltál."
"Sajnálom, amit elmulasztottam."
"Köszönöm, amit kaptam."
"Nyugodj békében."

Ma ezekkel a mondatokkal engedünk tovább.

Nem hangosan.
Nem nagy beszéddel.
Csak emberien.

Legyen könnyű neked az út, Béla.
Legyen körülötted béke, ahol most vagy.
És ha van odafent olyan hely, ahol az ember végre leteszi minden földi terhét, akkor kívánom, hogy te is oda érkezz meg.

Mi pedig, akik itt maradunk, vigyünk magunkkal valamit ebből a mai csendből.

Ne csak a fájdalmat.

Hanem a tanulságot is.

Hogy akit még elérhetünk, azt ne halogassuk.
Akit még felhívhatunk, azt hívjuk fel.
Akinek még mondhatunk egy jó szót, annak mondjuk ki.
Mert az életben a legfontosabb dolgok sokszor nem nagy gesztusokból állnak, hanem abból, hogy valaki időben érzi:

"Nem vagyok egyedül. Gondoltak rám. Fontos voltam valakinek."

Béla, ma csendben búcsúzunk tőled.

Nem tudjuk már megváltoztatni, ami elmúlt.
De megőrizhetjük azt, ami emberi volt benned.
És talán jobbá tehetjük azt, ami még előttünk van.

Nyugodj békében.

A neved ne csak hiány legyen, hanem emlékeztető is:
hogy az élők felé időben kell szeretettel fordulni.