Az ösvény, amely visszavezette az embert önmagához.

"Néha nem új irányra van szükségünk, hanem egy csendes ösvényre, amely visszavezet ahhoz az emberhez, akit a sok teher alatt elhagytunk."

."Aki mindig mások útját figyeli, egyszer elfelejti, merre vezet a sajátja."

Egy erdő szélén keskeny ösvény indult.

Nem volt kitáblázva, nem vitt nagy kilátóhoz, nem szerepelt a turistatérképeken. Csak egy kis földút volt fák, bokrok és mohás kövek között.

A falu lakói ritkán használták.

Azt mondták:

– Nem vezet sehová.

Egy ember azonban minden héten végigsétált rajta.

Bálintnak hívták.

Sok dolga volt az életben. Mindig mások ügyét intézte, mások gondját hallgatta, mások terhét segített vinni.

Ha valaki bajban volt, hozzá ment.
Ha valamit meg kellett oldani, őt hívták.
Ha valaki nem tudta, merre induljon, ő útba igazította.

Bálint sokáig büszke volt erre.

Aztán egyre fáradtabb lett.

Már nem örült annak sem, ha sikerült segítenie. Csak ment tovább egyik ember gondjától a másikig, mintha az egész falu az ő vállára kötötte volna a saját batyuját.

Egy napon az erdőszélen megállt.

Nem akart hazamenni.
Nem akart telefonálni.
Nem akart válaszolni senkinek.

Rálépett a kis ösvényre.

Ment.

Nem sietett.

Az ösvény először bokrok között haladt, aztán egy kis tisztásra ért. Ott egy kidőlt fa feküdt, mellette vadvirágok nőttek.

Bálint leült.

Először bűntudata volt.

Valaki biztosan keresi.
Valakinek biztosan kell valami.
Valamit biztosan elfelejtett.

Aztán rájött, hogy most először nem mások hangját hallja, hanem a saját lélegzetét.

Másnap újra kiment.

A harmadik napon is.

Egy hét múlva már várta az ösvényt.

Nem történt ott semmi különös.

Nem kapott nagy választ.
Nem jelent meg előtte jel.
Nem változott meg a világ.

Csak minden séta után egy kicsit tisztábban látta, mi az övé, és mi az, amit csak rátettek.

Egy napon találkozott az erdőben egy idős favágóval.

– Maga hová jár ezen az úton? – kérdezte Bálint.

Az öreg mosolygott.

– Sehova.

– Akkor minek jár rajta?

– Hogy visszaérjek.

– Hová?

– Magamhoz.

Bálint sokáig hallgatott.

Aznap megértette, hogy nem minden út célja az előrejutás.

Van út, amely azért kell, hogy az ember ne távolodjon el teljesen önmagától.

Attól kezdve, ha valaki segítséget kért tőle, már nem mondott mindenre azonnal igent.

Néha ezt felelte:

– Most nem tudom vállalni.

Máskor:

– Ebben tudok segíteni, de ezt neked kell megtenned.

Voltak, akik megsértődtek.

Azt mondták:

– Megváltoztál.

Bálint ilyenkor az ösvényre gondolt.

Igen, megváltozott.

De nem rosszabb lett.

Csak visszatalált oda, ahonnan már túl messzire ment mások terhei miatt.

Évek múltán a faluban egyre többen kezdték használni az ösvényt.

Nem zajosan.

Nem kirándulásként.

Csak amikor túl sok lett bennük a világ.

A falu végül kis táblát tett az elejére.

Nem az állt rajta, hogy hová vezet.

Csak ennyi:

"Csendes út."

És aki rálépett, hamar megértette:

ez az út nem kifelé visz az életből.

Hanem vissza oda, ahonnan újra el lehet indulni.

"Aki mindig másokat kísér, annak is kell egy út, ahol végre őt kíséri vissza a csend."