Ahol a levegő is megtartott.

Az éjjel egy udvaron tartottak.

Nem tudtam, kik voltak.
Azt sem, hogy mit akarnak tőlem.

Kamerákkal figyeltek, és úgy éreztem, nem akarják, hogy elmenjek. Nem volt rajtam lánc, mégis tudtam, hogy fogva akarnak tartani.

Ezért elszöktem.

Négykézláb indultam el, szinte tigrisként. Egyetlen mozdulattal tíz métereket ugrottam. Amikor függőleges fal került elém, nem álltam meg. Felfelé ugrottam rajta, mintha a fal nem akadály, csak egy másik irány lenne.

Feljutottam a háztetőkre.

Tetőről tetőre haladtam, és közben egy pillanatig sem éreztem különösnek azt, amire képes vagyok. Nem csodálkoztam rajta. Nem féltem a magasságtól.

Természetes volt.

Mintha nem most tanultam volna meg így mozogni, hanem mindig is tudtam volna – csak valahol, valamikor elfelejtettem.

Akik üldöztek, ragacsos anyaggal lövöldöztek rám. Többször eltaláltak. A ragacs rám tapadt, elnehezített, és zuhanni kezdtem.

De nem féltem.

Ha elértem egy fát, felugrottam rá.
Ha fal került mellém, elrugaszkodtam róla.
Ha pedig semmi nem volt körülöttem, a levegőbe kapaszkodtam.

Ugráló mozdulatokkal húztam magam egyre feljebb, mintha a levegőben láthatatlan fogások lennének. Mintha az üres tér sem lenne igazán üres annak, aki tudja, hogyan kell megkapaszkodni benne.

Repülés közben letéptem magamról a ragacsot, és mentem tovább.

Nem támadtam vissza.
Nem akartam legyőzni senkit.
Nem éreztem haragot sem.

Csak egyetlen kérdés volt bennem:

Miért?

Miért üldöznek, amikor nem ártottam senkinek?
Miért akarnak visszatartani?
Miért zavarja őket, hogy olyan helyre is eljutok, ahová ők nem tudnak követni?

Végül a felhők közé emelkedtem. Ott próbáltam elrejtőzni előlük. Nem azért, mert féltem, hanem mert nem akartam tovább részt venni valamiben, aminek az okát sem értettem.

Mindig azt vallottam, hogy a különlegességet takarni kell.

Az emberek nehezen fogadják el, ha valaki kilép a megszokott sorból. Amit nem értenek, azt először megfigyelik. Utána megpróbálják elnevezni, besorolni, korlátozni. Ha pedig ez sem sikerül, vissza akarják húzni oda, ahol szerintük mindenkinek lennie kell.

Talán ezért próbáltam egész életemben visszafogott maradni.

Nem azért, mert nem éreztem, hogy több minden rejlik bennem. Hanem mert tudtam, hogy néha biztonságosabb kisebbnek mutatni magunkat annál, amekkorák valójában vagyunk.

De az álom egy szabad sík.

Ott nincs szükség arra az avatárra, amelyet nappal viselünk. Nincs név, beosztás, életkor, kötelezettség vagy mások által kijelölt hely. Nincs olyan fizikai törvény sem, amely előre megmondaná, mire vagyunk képesek.

Ott a fal nem állít meg.
A zuhanás nem jelent vereséget.
Még a levegő is megtart, ha elég erősen kapaszkodunk belé.

Nem tudom, hogy egy bennem élő régi lélek vágyott-e szabadságra. Nem tudom, hogy egy másik élet emléke, egy másik Mátrix vagy egyszerűen az elmém korlátok nélküli világa nyílt meg előttem.

Talán ott minden folytatódhat.

Vagy éppen semminek sem kell folytatódnia.

De egyvalami biztos: amikor lehullott rólam az avatár, nem lettem dühösebb. Nem váltam erőszakossá, és nem akartam senki fölé kerülni.

Csak szabad lettem.

Az éjszaka nem repülni tanultam meg.

Csak egy rövid időre elfelejtettem, hogy nem tudok.