A seprű, amely megvárta a mulatság végét

"Az embert nem az mutatja meg, hogyan ünnepel, hanem az, hogy ott marad-e rendet tenni, amikor a zene elhallgat."

Volt egyszer egy kis közösségi ház a falu közepén.

Nem volt fényes épület. Régi ablakai voltak, nyikorgó ajtaja, a falon megsárgult képek, a sarokban összecsukható székek, és egy nagy terem, ahol mindenki megfordult legalább egyszer az életében.

Ott tartották a lakodalmakat.
Ott voltak a születésnapok.
Ott gyűltek össze disznótor után.
Ott volt a karácsonyi műsor, a farsang, a búcsú, a tánc, a nevetés.

A közösségi háznak volt egy gondnoka, akit Pista bácsinak hívtak.

Csendes ember volt. Nem ő mondta a pohárköszöntőt, nem ő állt a tánc közepére, nem róla készültek a fényképek. De minden ünnep előtt ő nyitotta ki az ajtót, ő rakta ki a székeket, ő törölte le az asztalokat, ő ellenőrizte a villanyt, a fűtést, a kulcsokat.

És minden ünnep után ő maradt ott utoljára.

A mulatságok végén mindig ugyanaz történt.

Az emberek nevetve búcsúztak.
Valaki elvitte a maradék süteményt.
Valaki még az ajtóban énekelt.
Valaki azt mondta: "Jó volt, majd megint csinálunk ilyet."

Aztán elmentek.

A teremben pedig ott maradtak a morzsák, a kiömlött italok, a félretolt székek, a gyűrött szalvéták, a ragacsos asztalok és a sarokban egy öreg seprű.

A seprű mindig megvárta Pista bácsit.

Nem panaszkodott.
Nem kérdezte, ki szemetelt.
Nem mondta, hogy ő nem evett, nem ivott, nem táncolt, mégis neki kell eltakarítani.

Csak állt a sarokban.

Egy alkalommal nagy születésnapot tartottak a házban. Tele volt a terem. Szólt a zene, roskadozott az asztal, mindenki jól érezte magát. Pista bácsi is kapott egy tányér ételt, de csak állva ette meg a konyha mellett, mert mindig jött valaki, akinek kellett egy hosszabbító, egy kés, egy szék, egy pohár vagy egy nyitó.

Éjfél után lassan oszlani kezdett a társaság.

– Pista bátyám, nagy este volt! – mondta valaki, és a vállára csapott.

– Az volt – felelte Pista bácsi.

– Maga nélkül nem ment volna!

Pista bácsi csak elmosolyodott.

A férfi kilépett az ajtón.

Aztán vissza sem nézett.

Pista bácsi körbenézett a teremben. Az ünnep már elment. Csak a következményei maradtak ott.

Ekkor egy kisfiú, Bence, aki az egyik asztal alatt keresett egy elveszett kisautót, észrevette, hogy az öreg ember egyedül kezdi visszatolni a székeket.

– Pista bácsi, maga most takarít?

– Valakinek kell – mondta az öreg.

– De hát nem maga bulizott.

Pista bácsi megállt, a seprűre nézett, aztán a fiúra.

– Fiam, bulizni sokan tudnak. Takarítani már kevesebben maradnak.

Bence nem felelt.

Lassan előbújt az asztal alól, megtalálta a kisautóját, aztán mégsem ment haza. Megfogott két széket, és a fal mellé vitte.

– Én segítek.

Pista bácsi ránézett.

– Nem kell, fiam. Menj csak, késő van.

– De én is itt voltam.

Az öreg erre nem szólt többet.

Csak odanyújtotta neki a kisebbik seprűt.

Másnap reggel a faluban már mindenki arról beszélt, milyen jó volt a mulatság. Ki mit evett, ki kivel táncolt, ki mikor ment haza. Senki sem beszélt arról, hogy a terem reggelre tiszta lett.

Csak Bence tudta.

És attól kezdve, ha ünnep volt a közösségi házban, ő mindig megvárta a végét.

Először csak egy széket vitt vissza.
Aztán egy asztalt törölt le.
Aztán más gyerekeket is hívott.

– Gyertek, ez is a mulatság része.

A gyerekek nevettek rajta.

– A takarítás?

Bence bólintott.

– Igen. Mert ha nem takarítunk, akkor legközelebb nem lesz hol ünnepelni.

Évek teltek el.

Bencéből felnőtt ember lett. Egy napon Pista bácsi már nem tudott kimenni a közösségi házba. Öreg lett, fájt a lába, a keze is remegett.

Aznap este újra mulatság volt.

Sokan jöttek, ettek, ittak, beszélgettek. De amikor a zene elhallgatott, és az emberek indulni kezdtek, Bence felállt.

– Mielőtt mindenki hazamegy, öt percet kérek.

A teremben csend lett.

Bence a sarokban álló seprűre mutatott.

– Ez a seprű több mulatságot látott, mint mi együtt. És mindig ugyanaz várta meg vele a végét: Pista bácsi. Ma ne hagyjuk rá. Ma mindenki vigyen vissza egy széket, töröljön le egy asztalt, vagy szedjen össze valamit. Ennyi az egész.

Először senki sem mozdult.

Aztán egy idős asszony felvett egy tányért.
Egy férfi megfogott két széket.
Egy lány összeszedte a poharakat.
Valaki kinyitotta az ablakot.
Valaki felmosta a kiömlött bort.

Tíz perc múlva a terem tisztább volt, mint valaha.

Bence másnap elment Pista bácsihoz.

– Rendben maradt a ház – mondta neki.

Az öreg elmosolyodott.

– Akkor végre megtanulták?

– Mit?

Pista bácsi halkan felelt:

– Hogy nem az ünnep mutatja meg, milyen emberek vagyunk, hanem amit utána magunk után hagyunk.

Bence sokáig hallgatott.

Aztán csak annyit mondott:

– Bulizni mindenki akar, takarítani meg senki.

Pista bácsi nevetett.

– Na látod, fiam. Ezt már kőbe is lehetne vésni.

És a közösségi házban attól kezdve a seprű már nem egy emberre várt.

Hanem mindenkire, aki értette: a közös öröm után a közös felelősségnek is helye van.