A patak, amely nem sietett a tengerhez.

"Aki nem rohan végig az életén, annak marad ideje észrevenni, kit itat meg útközben."

"Nem minden késés veszteség; van út, amely éppen attól lesz bölcs, hogy nem rohan végig önmagán."

Volt egyszer egy patak a hegyek között.

Kicsi volt, tiszta és halk. Nem zúgott, nem tört utat magának erővel, csak csordogált a kövek között, ahogy a hegy engedte.

A forrásnál élt egy öreg pásztor, aki minden reggel leült mellé, megmosta benne az arcát, aztán sokáig hallgatta.

Egy napon egy fiatal fiú kérdezte tőle:

– Mit hallgat rajta, bátyám? Ez csak víz.

Az öreg elmosolyodott.

– A víz sok mindent tud, amit az ember elfelejt.

– Például mit?

– Hogy nem kell mindenáron hamarabb odaérni.

A fiú nevetett.

– De hát minden patak a tengerbe akar jutni.

– Lehet – mondta az öreg –, de ez a patak nem aggódik miatta.

A fiú leült mellé.

A patak valóban nem sietett. Megkerülte a nagy köveket. Megállt a mélyedésekben. Néha kis tavacskát formált, ahol az erdei állatok inni tudtak. Néha eltűnt a fű között, aztán újra előbukkant.

– Ha egyenesen menne, gyorsabban odaérne – mondta a fiú.

– Igen – felelte az öreg. – De akkor nem itatná meg az erdőt útközben.

A fiú elhallgatott.

Ahogy figyelte, rájött, hogy a patak nem tétlen. Csak nem kapkod. Minden kanyarjának volt értelme. Minden lassulásnál adott valamit: vizet a gyökereknek, tükröt az égnek, hangot a csendnek.

Évek múltán a fiú felnőtt.

Sokszor érezte úgy, hogy lemaradt mások mögött. Mások gyorsabban építettek házat, hamarabb szereztek pénzt, előbb értek el sikereket. Ő pedig gyakran kerülőutakon járt.

Egy nehéz napon visszament a hegyi patakhoz.

Az öreg pásztor már nem élt, de a patak ugyanúgy folyt.

Leült mellé, és hirtelen megértette, amit gyerekként még nem tudott.

Nem minden élet egyenes mederben halad. Van, akinek kerülőkön kell megtanulnia a saját békéjét. Van, aki azért nem ér oda hamarabb, mert útközben másokat is megitat.

A patak tovább csordogált.

Nem magyarázott.

Csak ment.

Lassan, biztosan, csendesen.

És a férfi szívében valami megnyugodott.

Mert rájött: ha a víz nem szégyelli a kanyarjait, akkor az embernek sem kell szégyellnie a saját útját.

"A patak nem attól jut el a tengerhez, hogy siet, hanem attól, hogy nem adja fel a folyást."