"A második esély nem törli el a tegnapot. Csak nem engedi, hogy a tegnap elvegye a holnapot."

Hétfő reggel egy férfi állt meg a műhely ajtajában.

Korábban érkezett, mint kellett volna. Nem lépett be rögtön. A sapkáját forgatta a kezében, és úgy nézett körül, mint aki nem tudja, szabad-e még valahová megérkeznie.

A múltját mindenki ismerte.

Néhányan csak azt ismerték belőle.

Nem kérte, hogy felejtsék el. Nem magyarázkodott, és nem mondta, hogy mindenki más hibás volt.

Csak ennyit mondott:

– Nem azt kérem, hogy bízzanak bennem. Csak adjanak egy feladatot, amit rendesen elvégezhetek.

Az udvar végében állt egy régi fapad. Az egyik lába megrepedt, két deszkája meglazult, a festék pedig úgy vált le róla, mintha már ő sem akarna tovább kapaszkodni.

– Ezt kellene rendbe tenni – mondta a műhely vezetője. – Nem eltüntetni róla mindent. Csak úgy megjavítani, hogy ismét használni lehessen.

A férfi egész nap dolgozott.

Lecsiszolta a felpattogzott festéket. Meghúzta a csavarokat. Megerősítette a lábat, kicserélte az elkorhadt deszkát, majd újrafestette a padot.

Az ülőlapon azonban maradt egy mély karcolás.

Túl mély volt ahhoz, hogy teljesen eltűnjön.

Sokáig nézte, aztán még egyszer végighúzta rajta a csiszolópapírt. A nyom halványabb lett, de ott maradt.

Délutánra elkészült.

A férfi leült a pad egyik szélére, hogy kipróbálja, megtartja-e. Néhány perc múlva egy idős asszony érkezett az udvarra. Megállt mellette, végignézett a frissen festett deszkákon, majd megkérdezte:

– Le lehet már ülni?

A férfi egy kicsit arrébb húzódott.

– Igen. Most már megtart.

Az asszony leült mellé.

Nem kérdezte meg, honnan jött. Nem kérte számon rajta a tegnapot. Csak megköszönte, hogy helyet hagyott neki.

A padon még látszott a régi karcolás.

De már két embert tartott.

Mert a második esély nem törli el a tegnapot.

Csak nem engedi, hogy a tegnap elvegye a holnapot.