A nevetés, amely felsegített a földről.

"A nevetés néha nem azt jelenti, hogy nincs baj, hanem azt, hogy a bajnak mégsem adjuk oda az egész embert."

"Az ember néha már nem azért nevet, mert könnyű neki, hanem mert a nevetés az utolsó kapaszkodó, amivel még méltósággal fel tud állni."

Ma reggel leültem a földre.

Nem azért, mert pihenni akartam.
Nem azért, mert ott volt a legkényelmesebb.
Hanem mert elejtettem valamit, és úgy gondoltam, lehajolok érte.

Csakhogy az évek, a fájdalmak, a régi betegségek és a test apró, makacs ellenállásai ilyenkor néha összefognak az ember ellen.

A lehajolás még ment.

A felállás már nem olyan könnyen.

Ott ültem a földön, egyik kezemmel a térdemet fogtam, a másikkal a szekrény szélét kerestem, és egy pillanatra azon gondolkodtam, hogy valaha ez a mozdulat mennyire egyszerű volt.

Régen az ember leült, felállt, futott, hajolt, emelt, vitt, cipekedett, és közben nem is gondolt rá, hogy a teste dolgozik érte.

Aztán egyszer csak eljön egy idő, amikor a test már nem csendes szolgája az embernek, hanem tárgyalni kezd vele.

– Lassan.
– Óvatosan.
– Ne így.
– Ne most.
– Ezt már nem úgy, mint régen.

Az ember először bosszankodik.

Aztán alkudozik.

Aztán néha káromkodik egyet magában.

Végül, ha maradt benne elég irgalom önmaga iránt, elneveti magát.

Velem is ez történt.

Ahogy próbáltam feltápászkodni, egyszer csak kimondtam:

– Ép testben ép, hogy élek.

És nevetni kezdtem.

Nem hangosan.
Nem úgy, mint akinek semmi baja.
Hanem úgy, ahogy az ember akkor nevet, amikor pontosan tudja, hogy a helyzet nem könnyű, de mégsem akarja átadni magát teljesen a keserűségnek.

Mert van nevetés, amely nem vidámságból születik.

Hanem túlélésből.

Van nevetés, amely nem tagadja a fájdalmat, csak nem engedi, hogy a fájdalomé legyen az utolsó szó.

És van nevetés, amely úgy nyúl az ember alá, mint egy láthatatlan kéz.

Nem emeli fel helyette.

Csak segít, hogy ne szégyenként élje meg, hogy nehezebb lett a felállás.

Végül felkapaszkodtam.

Nem szépen.
Nem gyorsan.
Nem úgy, mint fiatalkoromban.

De felálltam.

Megigazítottam a ruhámat, vettem egy nagy levegőt, és még egyszer elmosolyodtam.

Aztán eszembe jutott, hogy az életben sokszor volt már így.

Nemcsak a földről kellett felállni.

Fel kellett állni csalódásokból.
Betegségekből.
Hírekből, amelyeket nem akartam hallani.
Emberek után, akik elmentek.
Barátságok után, amelyek másnak bizonyultak, mint aminek hittem őket.
Napok után, amikor mindenki vitt volna tőlem valamit, de alig volt miből adnom.

És valahogy mindig ugyanaz történt.

Először fájt.

Aztán csend lett.

Aztán kerestem, mibe kapaszkodhatok.

Néha nem volt ott kéz.

Nem volt ott erős váll.
Nem volt ott biztos ígéret.
Nem volt ott gyors megoldás.

Csak egy mondat.

Egy keserédes, mégis életpárti mondat.

Egy kis humor, amely nem oldott meg semmit, de visszaadott valamit az ember méltóságából.

Mert a humor nem mindig tréfa.

Néha védelem.

Nem páncél, amely elzárja az embert a fájdalomtól, hanem kis ablak, amelyen át bejön egy kevés levegő.

Aki tud nevetni saját roskadozásán, az nem azért teszi, mert nem veszi komolyan az életet.

Hanem mert túl jól ismeri.

Tudja, hogy vannak napok, amikor a test nehéz.
Vannak napok, amikor a lélek fáradt.
Vannak napok, amikor az ember nem győz mindent megoldani.
És vannak napok, amikor már az is eredmény, hogy felállt.

Nem hősiesen.

Csak emberként.

Később elmentem a kontrollvizsgálatra.

Vérvétel.
EKG.
Szívultrahang.
Kiértékelés.

Ültem a kórházi folyosón, néztem az embereket, és arra gondoltam, milyen különös hely az ilyen váró.

Ott mindenki hoz valamit.

Egy leletet.
Egy félelmet.
Egy régi betegséget.
Egy reményt.
Egy mondatot, amit majd meg akar kérdezni az orvostól.
És egy csendes vágyat, hogy valaki mondja ki:

– Még rendben vagyunk annyira, hogy tovább lehet menni.

Amikor sorra kerültem, az orvos megkérdezte:

– Hogy van?

Elmosolyodtam.

– Főorvos úr, reggel már azon nevettem, hogy ép testben ép, hogy élek.

Az orvos is elmosolyodott.

Mert vannak mondatok, amelyekben több lelet van, mint a papíron.

Benne van a fájdalom.
Benne van az önirónia.
Benne van az, hogy az ember tudja: a teste már nem új, de még szolgálja.
És benne van az is, hogy nem adta fel.

Az orvos vizsgált, kérdezett, figyelt.

Én pedig közben arra gondoltam, milyen furcsa: régen az egészséget természetesnek hittem. Ma már ajándékként nézem azt is, ha a szívem rendesen dobban, ha a lábam elvisz, ha a kezem meg tud fogni egy poharat, ha a reggel nem győzelem ugyan, de nem is vereség.

Az élet egy idő után nem nagy diadalokból áll.

Hanem abból, hogy az ember még felkel.
Még megmosakszik.
Még elindul.
Még megkérdezi az anyjától, kell-e valamit vinni.
Még megír egy üzenetet annak, aki gyászol.
Még segít, amikor tud.
És néha már tudja azt is mondani:

– Most nem.

Ez is bölcsesség.

Nem látványos.

Nem tapsol érte senki.

De talán az emberi méltóság egyik legcsendesebb formája.

Este hazajöttem.

Fáradt voltam, de már nem haragudtam annyira a testemre.

Megértettem, hogy a testem nem ellenség.

Csak egy sokat használt ház.

Repedésekkel.
Régi javításokkal.
Néha nyikorgó ajtókkal.
Néha gyenge vezetékkel.
Néha olyan fallal, amelyre már vigyázni kell.

De még lakik benne valaki.

És amíg lakik benne valaki, addig nem csak az számít, mi romlott el.

Hanem az is, hogy mi maradt meg.

A szív.
A humor.
Az emlékezés.
A szeretet.
A képesség, hogy az ember a földön ülve is találjon egy mondatot, amely nem lealacsonyítja, hanem felemeli.

Egy fiatalabb ember egyszer panaszkodott nekem:

– Nem bírom már ezt az életet. Minden nehéz.

Ránéztem.

Nem oktattam ki.

Nem mondtam, hogy nekem mennyivel nehezebb.

Csak ennyit feleltem:

– Tudod, van nap, amikor nem kell nagy győzelmet aratni. Elég, ha felállsz. És ha közben még nevetni is tudsz magadon egy kicsit, akkor nem vitt el teljesen a baj.

A fiatal elgondolkodott.

– És ha nem tudok nevetni?

Először csak bólintottam.

– Akkor először csak lélegezz. A nevetés néha később jön. De amikor megérkezik, becsüld meg. Mert lehet, hogy éppen az segít fel onnan, ahonnan erőből már nem menne.

Este leírtam a füzetembe:

"Az ember néha már nem azért nevet, mert könnyű neki, hanem mert a nevetés az utolsó kapaszkodó, amivel még méltósággal fel tud állni."

Aztán becsuktam a füzetet.

Nem lettem fiatalabb.

Nem múlt el minden fájdalmam.

Nem lett hirtelen könnyű az életem.

De valami mégis a helyére került bennem.

Megértettem, hogy amíg az ember a saját roskadozásán is tud egy kis szeretettel mosolyogni, addig nem veszítette el teljesen önmagát.

Mert a nevetés néha nem a boldogság jele.

Hanem annak bizonyítéka, hogy a lélek még nem adta át minden kulcsát a fájdalomnak.

"Aki fájdalommal együtt is tud mosolyogni önmagán, az nem gyenge; csak megtalálta azt a kapaszkodót, amelyet a keserűség nem tud kitépni a kezéből.”