A kapkodás háza

"Kapkodásból ritkán születik rend — legfeljebb későbbi magyarázkodás."

Vannak helyzetek, amikor az ember azt hiszi, még van ideje.

Még ráér.
Még holnap is meg lehet csinálni.
Még egy napig eláll úgy.
Még nem sürgős.
Még nem látszik kívülről.

Aztán egyszer csak ott áll az ajtó előtt a valóság, és kopogás nélkül belép.

Ilyenkor jön a kapkodás.

A gyors kéz.
A félbehagyott mozdulat.
A sietve odatolt szék.
A hirtelen elrakott papír.
A kifelé mutatott rend, amely mögött még minden szanaszét hever.

Csakhogy a kapkodás sosem igazi rendet teremt.
Csak elfedi egy időre a szétesést.

Mert ami nyugodt kéz nélkül kerül a helyére, abból mindig kimarad valami.
Egy kulcs.
Egy mondat.
Egy ember.
Egy felelősség.
Egy igazság.

És amikor később ez a hiány előkerül, akkor már nem rendrakás jön, hanem magyarázkodás.

Pedig a rend nem a gyorsaságból születik.
A rend abból születik, hogy valaki időben odahajol ahhoz, amit el kell rendezni.
Nem akkor, amikor már mindenki látja a bajt,
hanem előtte.
Csendben.
Figyelemmel.
Felelősséggel.

A kapkodás mindig azt árulja el, hogy valamit túl sokáig halogattak.
És amit túl sokáig nem nevezünk nevén, az egyszer csak ránk borítja a saját rendetlenségét.

Ezért van, hogy a valódi rend sosem hangos.
Nem rohan.
Nem kapálódzik.
Nem mentegeti magát.

Csak áll.

És ami a helyére került benne, azt már nem kell később sem magyarázni.

A rend nem attól valódi, hogy kívülről gyorsan annak látszik.
Hanem attól, hogy belülről is elbírja az igazságot.