A könyv, amelynek hiányzott az utolsó oldala.

"A hiányzó oldal nem mindig veszteség; néha az élet helye, ahol még mi írhatunk tovább."

"Az élet nem attól teljes, hogy minden kérdésére választ kapunk, hanem attól, hogy marad bennünk bátorság továbbírni."

Egy öreg könyvkötő műhelyében különös könyv feküdt.

Vastag volt, bőrkötéses, a lapjai megsárgultak. Nem volt rajta cím, szerző vagy kiadási év.

Csak egy apró jel a borítón:

egy nyitott ajtó.

A könyvkötő, Sámuel, gyermekkora óta őrizte.

Apjától kapta, aki azt mondta:

– Ezt a könyvet ne add el.

– Miért?

– Mert nincs vége.

Sámuel akkor még azt hitte, hiányos.

Évekkel később elolvasta.

A könyv egy vándorról szólt, aki egész életében egy várost keresett. Azt mondták neki, abban a városban minden ember megérti, miért született.

A vándor hegyeken ment át.
Királyokkal beszélt.
Szegényekkel osztotta meg a kenyerét.
Szerelmes lett.
Elveszített embereket.
Újra elindult.

Az utolsó fejezetben végre meglátta a város kapuját.

Odament.

Megfogta a kilincset.

És ott véget ért a könyv.

A következő lap üres volt.

Sámuelt ez bosszantotta.

– Ennyi út után nem lehet itt abbahagyni – mondta.

Megkérdezte apját:

– Mi volt a kapu mögött?

Az öreg könyvkötő mosolygott.

– Te mit gondolsz?

– Nem én írtam.

– Attól még olvastad.

Sámuel sokáig keresett másik példányt. Könyvtárakban kutatott, kereskedőket kérdezett, vándoroktól érdeklődött.

Senki sem ismerte.

A könyv egyetlen példányban létezett.

Évek múltán Sámuel apja meghalt.

A műhelyt ő örökölte.

Javított imakönyveket, családi Bibliákat, szerelmes leveleket, naplókat. Sok ember története fordult meg a kezében.

Volt könyv, amelyből lapokat téptek ki.

Volt, amelyet víz áztatott.

Volt, amelyben valaki minden fontos mondatot aláhúzott, mégsem értett meg semmit.

Sámuel gyakran elővette a cím nélküli könyvet.

Mindig elolvasta az utolsó mondatot:

"A vándor megfogta a kilincset."

Aztán az üres lapot nézte.

Egy napon egy fiatal lány érkezett a műhelybe.

Naplót hozott.

– Meg tudná javítani?

A napló közepe kiégett. Sok lap olvashatatlan volt.

– Tűzbe került? – kérdezte Sámuel.

– Igen.

– Fontos dolgok voltak benne?

– Az egész életem.

Sámuel óvatosan lapozta.

– Az egész élete nem férhetett bele.

A lány elsírta magát.

– De benne volt az, aki voltam.

Sámuel a polchoz lépett, és levette a különös könyvet.

Megmutatta az utolsó üres oldalt.

– Ebből is hiányzik a vége.

– És nem zavarja?

– Sokáig zavart.

– Most már nem?

Sámuel elgondolkodott.

– Most már azt hiszem, nem hiányzik. Csak még nincs megírva.

A lány a kiégett naplóra nézett.

– És ha valami elveszett?

– Akkor nem ugyanonnan kell folytatni.

– Hanem?

– Onnan, ahol most vagy.

Sámuel új lapokat kötött a naplóba.

A régi részek megmaradtak: néhány olvasható mondat, néhány elszenesedett szélű oldal, és sok üres papír.

Amikor visszaadta, a lány megkérdezte:

– Mit írjak az első új oldalra?

Sámuel ezt felelte:

– Azt, hogy még itt vagyok.

A lány elment.

Évek múlva újra visszatért.

A napló már tele volt.

– Elkészült? – kérdezte Sámuel.

A nő elmosolyodott.

– Nem. Csak elfogytak a lapok.

Sámuel újabbakat kötött bele.

Aznap este ismét elővette a régi könyvet.

Megfogta a tollát.

Sokáig az üres oldalon tartotta.

Aztán írt egyetlen mondatot:

"A vándor kinyitotta az ajtót, és megértette, hogy nem a város végét találta meg, hanem egy új út kezdetét."

Sámuel becsukta a könyvet.

Nem azért, mert végre befejezte.

Hanem mert rájött:

nem minden történet kér befejezést.

Van, amelyik csak helyet kér annak, aki tovább él vele.

"Nem kell minden történet végét ismernünk ahhoz, hogy legyen bátorságunk megírni a következő mondatot."