A folyó hangja.

Az emberek a ház udvarán álltak.

Az egyik a mennyezetet mutatta.
A másik a repedéseket.
A harmadik a szakvéleményt lobogtatta.

Mindenki tudta, mi a baj.

Csak azt nem tudta senki, hogy mi okozza.

Négy éve ázott a lakás.

Négy éve penészedett a fal.

Négy éve keresték a hibást.

A hibát azonban senki sem kereste.

Aztán egyszer valaki megérkezett.

Nem hozott csodaszert.
Nem hozott kalapácsot.
Nem hozott ítéletet sem.

Csak kérdéseket.

Megnézte a mennyezetet.
Megnézte a repedéseket.
Meghallgatta az embereket.

Aztán csendesen ennyit mondott:

– Még nem tudjuk, mi okozza.

Az emberek felháborodtak.

– Hogyhogy nem tudjuk?
– Hát itt a szakvélemény!
– Itt a határozat!
– Itt a kár!

Az ember bólintott.

– Igen. A kár itt van.
De az ok még nincs.

A tömeg nem értette.

Mert az emberek szeretik a válaszokat.
A kérdéseket már kevésbé.

Végül az egyikük türelmetlenül megkérdezte:

– Akkor most mit fogunk csinálni?

Az ember a távoli zajokra figyelt.

Valahonnan víz csobogása hallatszott.

Aztán mosolyogva így felelt:

– Semmit.

A tömeg megdöbbent.

– Semmit?

– Nem.
Először megkeressük a folyót (az okot).

Mert aki még csak a folyó hangját hallja, (az okozatot látja)
de már a híd helyét rajzolja, az könnyen a vízbe esik.

És akkor először hosszú idő után csend lett.

Talán azért, mert mindenki rájött:

nem a túlparttal van dolguk, 

nem csak az okozatot kell javítani.

Hanem azzal, hogy végre elinduljanak a folyó (az igazi ok) felé. 

Néha a legnagyobb bölcsesség nem a válasz.

Hanem annak beismerése, hogy a kérdés még nem dőlt el.

És amíg nem tudjuk, honnan jön a víz, mi okozza,
addig nem a felszín javítása a feladat.

"Csak az, hogy elég csendesek legyünk ahhoz, hogy meghalljuk, honnan jön a víz."