Vízkereszt után.

"Ami az ünnep után is megmarad, az volt mindig az igazi."

Ma már nincsenek fények az ablakban.

A fenyő tűlevelei lassan hullani kezdenek.

A díszek visszakerülnek a dobozba, és a lakásban újra hallani lehet a csendet.

Ez a nap nem kér figyelmet.

Nem harsány.

Nem akar bizonyítani semmit.

Vízkereszt nem ünnep — átmenet.

Egy határ, amin nem tapsolva lép át az ember, hanem megállva.

A régiek azt mondták: ami ma történik, az elkísér az évben.

De nem azért, mert varázslat lenne benne, hanem mert ilyenkor látszik meg igazán, mi marad meg akkor is, amikor már nincs dísz és nincs magyarázat.

Van, aki ilyenkor csalódott.

Hogy vége a fénynek.

Hogy újra jönnek a hétköznapok.

Hogy visszatér a hideg, a gond, a teher.

Más viszont megkönnyebbül.

Mert most már nem kell mutatni semmit.

Nem kell "szépnek lenni".

Elég igaznak.

A csendes emberek szeretik ezt a napot.

Akik nem a zajban élnek.

Akik nem az ünnepben keresik az értelmet, hanem abban, ami utána marad.

Ők tudják: a szeretet nem akkor erős, amikor feldíszítik,

hanem amikor elviszik a dobozokat — és mégis ott marad.

Vízkereszt nem elvesz.

Hanem kiválaszt.

Megmutatja, mi az, ami csak alkalom volt, és mi az, ami irány.

Aki ma csendben marad, nem lemarad.

Hanem készül.

Mert az év nem ma kezdődik igazán, hanem holnap, amikor már nem mondjuk ki hangosan, csak tesszük.

Csendben visszatesszük, ami dísz volt.

És továbbvisszük azt, ami nem az.