A világítótorony.

"A világítótorony nem hív, nem kér, nem ment meg — csak megmutatja a partot, és a döntést rád bízza.”

A világítótorony nem hív

Nem mondja meg, mit tegyél.

Nem integet.

Nem kiabál.

Csak ott áll.

Van, aki azt hiszi, a világítótorony azért világít, hogy minden hajó oda menjen.

Pedig nem.

Azért világít, hogy lásd a partot, amikor már nem vagy biztos benne, merre sodródsz.

Van, aki elindul felé.

Van, aki elfordul tőle.

És van, aki csak egy pillanatra néz rá, aztán tovább beszél arról, hogy a hullámok milyen igazságtalanok.

A torony nem vitatkozik.

Nem magyaráz.

Nem bizonyít.

Nem kér számon semmit.

Csak mutat.

Azt mondja csendben:

– Itt van a part.

– Itt lehetne kikötni.

– És ott a zátony, ahol már sokan megsérültek.

A hajós dönt.

Van, aki rendbe teszi a fedélzetet, mert hirtelen észreveszi, hogy a kötelek rég elszakadtak, és a hajó belsejében már nem rendetlenség van, hanem elhagyás.

Van, aki inkább új zászlót tűz ki, szebb ruhát vesz fel, kifesti a hajó oldalát, és azt mondja:

– Látod? Minden rendben van.

A torony ekkor is világít.

Nem mondja, hogy hazudsz.

Nem mondja, hogy rossz vagy.

Nem mondja, hogy elkéstél.

Csak ugyanott marad.

Aki közeledik hozzá, annak egyszer el kell hallgatnia.

Mert a fény mellett már nem lehet történeteket mesélni.

Ott a repedések is látszanak.

A rozsdás részek is.

És az is, hogy mi az, amit már nem lehet tovább halogatni.

A torony nem ment meg senkit.

Nem köt ki helyetted.

Nem fogja meg a kormányt.

De nem alszik el.

És van, akinek ez a legnehezebb: hogy a fény akkor is ott van, amikor már nincs kire haragudni.

Mert a világítótorony nem az ellenséged.

Nem a barátod.

Nem a megmentőd.

Hanem a valóság.

Aki akar, az elindul felé.

Aki nem, az megtanul együtt élni a sötéttel.

Mindkettő döntés.

A torony addig áll, amíg van, aki még képes meglátni.

“A fény akkor is ott marad, ha nem indul el felé senki.”