Vasnemzedék II.

Mi nem vagyunk hangosak.

Soha nem is voltunk azok.

Nem kérünk szót, nem kérünk igazságot, nem kérünk tapsot.

Csak tesszük a dolgunkat.

Reggel ugyanúgy felkelünk, mint tegnap, és mint holnap fogunk.

A világ változik körülöttünk, szavak cserélődnek, értékek kopnak,

de bennünk valami mozdulatlan marad.

Ez nem makacsság.

Ez hűség.

A szóhoz.

Az ígérethez.

Ahhoz, hogy "így helyes", még akkor is, ha már senki sem figyel ránk.

Mi vagyunk azok, akik nem kérdezzük, hogy megéri-e jónak lenni.

Nem mérlegelünk erkölcsöt árfolyamon.

Nem számoljuk a tisztességet kamattal.

Ha segíteni kell, segítünk.

Ha hallgatni kell, hallgatunk.

Ha állni kell, állunk.

Nem azért, mert hősök vagyunk.

Hanem mert így szoktuk meg.

És ahogy egyre kevesebben maradunk,

úgy lesz egyre feltűnőbb a hiányunk.

Nem a zaj miatt.

Hanem a csend miatt, ami utánunk marad.

Mert ahol eddig tartás volt, ott most bizonytalanság van.

Ahol eddig gerinc, ott most kifogás.

Ahol eddig egyenes út, ott most kanyar, magyarázat, alkudozás.

Mi nem alkudozunk az elveinkkel.

Nem frissítjük az igazságot verziószám szerint.

Nem hajlítjuk a becsületet, hogy kényelmesebb legyen.

És talán egyszer valóban eltűnünk.

Nem látványosan.

Nem drámaian.

Csak csendben, mint akik letették a szerszámot.

A világ akkor majd könnyebbnek tűnik.

De nem lesz erősebb.

Mert amit mi hordozunk, az nem hang, nem jelszó, nem divat.

Az tartás.

És a tartás nem zajos.

Csak megtart.