Vasnemzedék.

"A világ üvegből van, de még mindig a vas tartja."

A vasnemzedék nem születik erősnek.

Az lesz.

Nem választja ezt az utat.

A világ formálja.

Mint a kovács a vasat: tűzzel, kalapáccsal, újra és újra.

Ők nem kérdezik, hogy "miért velem?".

Csak azt: "mit kell most megtenni?"

Reggel felkelnek, akkor is, amikor fáj.

Dolgoznak, akkor is, amikor nincs kedv.

Eltartanak, akkor is, amikor maguk is üresek.

Nem beszélnek sokat érzésekről, de szeretni tudnak úgy, hogy az tart egy életen át.

Nem mondják, hogy "fontos vagy", hanem befűtik a szobát, megjavítják a cipőt, és ott vannak, amikor sötét van.

A vasnemzedék nem kér tapsot.

Nem vár elismerést.

Nem bizonyít.

Egyszerűen áll.

Mint a híd, amin mindenki átmegy, de kevesen gondolnak rá, mi tartja.

És most is itt vannak, csak egyre kevesebben.

Csendben, tartással, becsülettel, miközben a világ egyre hangosabb és törékenyebb.

A világ ma üvegből van.

Fényes, sérülékeny, könnyen reped.

De még mindig a vas tartja.

Azok, akiknek most is számít az adott szó.

Akiknek az igazság nem vélemény, hanem iránytű.

Akik nem eladják a gerincüket, hanem hordják.

Ők nem tűnnek el látványosan.

Csak elfáradnak.

És velük együtt csendesedik el valami, ami nélkül a világ nem lesz gyengébb — csak üresebb.