A Tisztaság Törvénye.

Az ember mindig díszíteni akarta magát.

Hajat növesztett, ruhát hordott, ékszereket viselt, mintha a fény, ami benne él, csak a külső rétegen keresztül ragyoghatna.

Pedig a tisztaság nem az, amit hozzáadunk — hanem az, amit elhagyunk.

A szerzetes leborotválja fejét, mert tudja: a haj az idő jele, az elmúlás visszhangja.

Minden szál egy gondolat, minden növekedés egy új vágy.

És amikor levágja, nem a haját veszíti el, hanem a kötődéseit.

A fej így válik újra simává — mint a csend felszíne, mielőtt megszólalna benne a hang.

A test nem a börtön, hanem a szűrő.

A szőr, a köröm, a bőr — mind a föld anyagai, amelyek arra emlékeztetnek, hogy a forma múlik, de a fény, ami benne rezeg, örök.

A szőrtelen fej, a csupasz bőr nem a hiúság tagadása, hanem az egó visszahajlása a Forráshoz.

Ahol nincs fölösleg, ott jobban áramlik a fény.

Ahol a test lecsendesedik, ott a lélek áthallatszik.

A kopasz szerzetes nem akar szebb lenni — csak tükrözni akar.

Mint a hold, amely nem ad fényt, csak visszaveri a Nap rezgését, hogy mások lássanak a sötétben.

Az igazi tisztaság tehát nem makulátlanság, hanem átlátszóság.

Nem a félelem a szennytől, hanem a bátorság a fényhez.

És aki eljut idáig, az megérti:

a tisztaság nem állapot, hanem irány — visszafelé a Forrás felé.