A tartalék.

“Ami neked fölösleges, másnak néha az egyetlen kapaszkodó.“

Sokáig cipelte magával.

Nem azért, mert ragaszkodott hozzá, hanem mert úgy volt vele:

jó, ha van.

Egy régi telefon volt.

Nem csillogott, nem volt gyors, nem volt státusz.

Csak működött.

Egy tartalék.

Az ember az ilyeneket nem tartja számon.

Ott vannak a táskában, a fiók mélyén, az "egyszer még jó lehet" polcon.

Nem számítanak – egészen addig, amíg egyszer igen.

Aznap reggel sem ezért vitte magával.

Nem készült adni.

Nem gondolta végig, mit veszít vele.

Csak meglátott valakit,

akinek nem volt hangja.

Nem volt száma.

Nem volt módja visszahívni az életet.

És akkor a tartalék már nem volt fölösleges.

Nem volt benne nagy gesztus.

Nem volt kérdés, nem volt alku.

Csak egy mozdulat, ami nem gondolkodott sokat.

A telefon gazdát cserélt.

A lehetőség helyet talált.

A világ egy hajszállal kevésbé lett kegyetlen.

Aki adta, ment tovább dolgozni.

Aki kapta, végre hívni tudott.

És aki mindezt látta, tudta:

ez így helyes.

Vannak dolgok, amiket nem azért kapunk, hogy megtartsuk.

Hanem hogy továbbadjuk, amikor eljön az idejük.

A tartalék nem pazarlás.

A tartalék bizalom az élet felé.

Hogy egyszer majd szükség lesz rá –

nem nekünk, hanem valaki másnak.

A jóság ritkán látványos.

De mindig működik.