A Sors Hangolása.

A jövő nem kőbe vésett, hanem rezgésbe írt.

Minden látomás, minden sejtelem, minden belső kép egy lehetséges dallam a valóság hangsoraiban.

Amikor látunk valamit előre, nem az történik, hogy "megjósoljuk" — hanem ráhangolódunk arra a rezgésre, amely már létezik a térben.

De a jövő nem egyetlen dallam.

A sors nem kottát olvas, hanem improvizál.

A tudat minden döntése új hangot ad hozzá a zenéhez, és a Forrás figyel — hallgatja, hogyan válik a saját ritmusod részévé.

Sokan azt hiszik, választani kell: vagy hagyni, hogy történjen, vagy beleavatkozni, és formálni a történetet.

Pedig a titok az, hogy a kettő ugyanaz.

Aki csendben enged, az formál is — mert a rezgésre figyel, és nem a zajra.

És aki formál, de nem erőből, hanem harmóniából, az valójában engedi, hogy a Forrás áramoljon rajta keresztül.

A látomások igazak — de nem mindig pontosak.

A valóság folyékony, mint a víz, és ha a szándék vagy a félelem belenyúl, a hullám új mintát vesz.

Ezért amit ma látsz, holnap másképp alakulhat, mert a rezgésed megváltozott közben. 

Nem a látás tévedett — a dallam ment tovább.

A "véletlen" valójában a tudat türelme: az univerzum vár, hogy hangolódj.

És ha már egy pillanatra is összecsendülsz vele, a lehetőségek kinyílnak, mint a hangvillák rezgése egymásra.

A sors tehát nem parancs, hanem visszhang.

Amit küldesz, visszatér — nem mindig ott, nem mindig akkor, de mindig azzal a szándékkal, amivel elindítottad.

Ne félj a látomásaidtól.

Nem kell hinni bennük, mint igazságban — elég, ha tiszteled őket, mint üzenetet.

A jövő nem azért mutatja meg magát, hogy kövesd, hanem hogy felismerd benne önmagad.

A harmónia ott kezdődik,

amikor már nem akarod irányítani a hullámot — csak megtanulsz rajta lélegezni.

A sors nem ellened, hanem veled sodródik.

És amikor engeded, hogy vigyen, de nem veszíted el a dallamot — akkor nem csak éled az életet.

Akkor együtt zenélsz vele.