Segítség.

"Segíteni nem az jelenti, hogy adunk – hanem hogy felismerjük, mire van valóban szükség."

Egy kis bolt előtt történt, egy forgalmas utcán. Az ajtó mellett mindig ült egy férfi, összegörnyedve, egy kartondarabbal a kezében. Az emberek siettek, néhányan pénzt dobtak elé, mások elfordították a fejüket.

Egy asszony minden nap elment mellette. Egy nap megállt, és odaadta a kabátját. A férfi hálásan nézett fel, magára terítette, és mosolygott. Az asszony szíve megkönnyebbült: "Tettem valami jót" – gondolta.

Másnap ugyanott ment el. A férfi ott ült, de a kabát nem volt rajta. Helyette egy új kartonlap, rajta vastag betűkkel: "SEGÍTS". A kabátnak nyoma sem volt.

Az asszony csalódott lett. Nem haragudott, inkább elbizonytalanodott. Vajon rosszul tette, hogy adott? Vagy csak rossz helyen?

Pár nappal később, egy mellékutcában egy másik embert látott. Nem kéregetett. A falnak támaszkodva állt, remegett, és látszott rajta, hogy fázik. Az asszony megszólította. Nem pénzt adott, hanem megkérdezte, kér-e egy teát. Elmentek együtt a közeli büfébe, leültek, és a férfi lassan felmelegedett. Beszélni kezdett: nem volt hangos, nem volt követelő, csak fáradt.

Amikor elváltak, az asszony nem adott neki kabátot, nem adott nagy összeget. Csak egy meleg italt, egy címet egy melegedőhöz, és azt mondta:

– Vigyázz magadra.

Hazafelé menet megértette: segíteni jó, de a segítség nem attól lesz igazi, hogy nagy, hanem attól, hogy talál.

Nem minden kéznek ugyanaz való.

És nem minden szükség látszik kiáltásnak.

Van, akinek pénz kell.

Van, akinek meleg.

Van, akinek egy szó.

És van, akinek az, hogy valaki végre ne csak adjon, hanem figyeljen is.

A jóság akkor marad tiszta, ha nemcsak ad, hanem ért is.

Figyelemmel.