🌾 A padon maradt kabát

Egy hűvös őszi délutánon egy idős férfi ült a park padján.

Mellette egy kopott, barna kabát. Nem viselte, csak letette maga mellé, mintha valakire várna.

A szél aranyló leveleket sodort köré, a nap sugarai már alacsonyan jártak, és minden mozdulatban volt valami végérvényes nyugalom.

Egy fiatal fiú sétált el mellette, zsebében a telefonját szorongatva,

arcán a rohanó napok feszültsége.

Ahogy elhaladt, az öreg megszólította:

– Fiam, fázol?

A fiú meglepődött, de nemet intett.

Az öreg elmosolyodott, majd a kabátra nézett.

– Akkor talán majd valaki más, aki nem mondhat nemet.

A fiú már továbbment volna, de a mondat megfogta.

Megállt, és visszafordult.

– Vár valakit, bácsi? – kérdezte bizonytalanul.

Az öreg szeme megtelt meleg fénnyel.

– Mindig várok valakit. Ma például azt, aki majd továbbviszi ezt a kabátot.

Mert valakinek melege lesz tőle, és én már csak ezért jövök ide: hogy továbbadjak egy kicsit abból, amit kaptam.

A fiú némán állt.

Nem tudta, mit mondhatna.

Végül csak annyit kérdezett:

– És maga? Nem fázik?

Az öreg nevetett halkan.

– Amikor az ember ad, nem fázik.

A jóság melege belülről gyújt fényt.

A fiú elvette a kabátot, és érezte, hogy az anyag hideg, de valami megmagyarázhatatlan melegség járta át a mellkasát.

A szeme sarkából látta, hogy az öreg feláll, lassan elindul a nap irányába.

Nem nézett vissza.

Másnap a pad üres volt.

Csak a szél hozott néhány aranyló levelet, és a fiú tudta: nem a kabát volt az ajándék, hanem az ember.

A csend, amiben a szavak többé nem kellettek.

🌙 Tanulság:

Nem a tárgy adja a melegséget, hanem a szándék.

Az igazi ajándék nem az, amit adunk — hanem az, amikor megértjük, hogy mi magunk vagyunk az ajándék.