Pad a város szélén

Volt egyszer egy pad a város szélén, egy elfeledett parkban. Nem volt különleges – a festéke lekopott, a vaslábai rozsdásodtak, és kevesen ültek rajta. Mégis minden nap ott állt, hűségesen várva azokat, akik megfáradva érkeztek hozzá. 

Egy nap egy idős ember ült le rá. Fáradt volt – nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Sok mindent cipelt magával:
csalódásokat, veszteségeket, meg nem értett álmokat. Ahogy ott ült, egyszer csak egy kisfiú állt meg mellette.
A fiú kezében egy labda volt, és csak annyit kérdezett: 

"Bácsi, miért néz ilyen szomorúan?"

Az öreg először nem tudta, mit válaszoljon. Aztán elmosolyodott, és így szólt: 

"Mert elfelejtettem, milyen egyszerű örülni." 

A kisfiú nem értette, de leült mellé, és mesélni kezdett az aznapi kalandjairól – milyen magasra tud rúgni, hogyan kergette a pillangókat, és hogy mennyire szereti a nyarat. 

Az öreg szíve lassan megkönnyebbült. Rájött, hogy az öröm nem a gondok hiányából, hanem a pillanatok megbecsüléséből fakad. Amikor a fiú felállt, hogy menjen, az öreg ember könnyebb szívvel kelt fel a padról, mint ahogy leült rá. És attól a naptól kezdve a pad már nem csak egy rozsdás vaslábú ülőhely volt a város szélén – hanem emlékeztető arra, hogy minden bánat közepette is lehet találni apró örömöket, ha nyitott szívvel figyelünk.