A Nyakkendő, amely összekötött két világot

(LeCsó gondolatfüzet – Emlékezés ciklus)

Volt egy férfi, aki minden nap felkötötte a nyakkendőjét.

Nem azért, mert kötelező volt — hanem mert így volt teljes a nap.

A nyakkendő volt számára a rend, a tisztelet, egy halk üzenet a világnak:

"Ma is ember akarok lenni."

Hétvégén megengedte magának, hogy edzőcipőt húzzon, de a mellény és a nyakkendő akkor is vele maradt.

Mintha a gondosan megkötött csomó tartotta volna össze

a napot, az embert, a világot.

Aki szerette őt, ezt jól tudta.

Aztán egyszer eljött egy nap, amikor a nyakkendő ott maradt a fogason.

Aki addig viselte, útra kelt egy másik, csendesebb világ felé.

És aki itt maradt, egyetlen apró mozdulat nélkül maradt.

Egy csomó nélkül, ami addig mindent összetartott.

De a szeretet néha észrevétlenül nő új gyökeret.

Egy reggel a fiú a tükör elé állt, kezébe vette a nyakkendőt, és lassan, csendben megkötötte.

Nem azért, mert muszáj volt, hanem mert érezte:

ezzel kapcsolódik ahhoz az emberhez, aki már nem a földön, hanem a szívében él tovább.

Az első csomó még remegett.

A második már biztosabb volt.

A harmadiknál megérezte, hogy nem egyedül áll a tükör előtt.

Onnantól minden reggel megkötötte a nyakkendőt.

Nem divatból.

Nem megszokásból.

Hanem tiszteletből.

A nyakkendő lett az a híd, amely két világot összeköt:

a tegnap csendjét a ma zajával, az apa mosolyát a fiú életével, a múlt szeretetét a jelen erejével.

És bár a férfi, aki mindig nyakkendőt viselt, már nincs közöttünk,

mégsem ment el igazán.

Mert minden egyes csomóban ott van: a mozdulatban, a tiszteletben, abban a halk reggeli piillanatban, amikor a fiú felemeli a kezét a tükör előtt, és egy új nap kezdetén azt mondja magában:

"Apu, ma is velem vagy."