A Gyermek Rezgése.

Vannak lelkek, akik nem beszélnek — mert már a csend nyelvén szólnak.

Ők nem a szavakat keresik, hanem a tiszta rezgést, amelyet még nem fedett be az emberi értelem zaja.

Az autista gyermek nem zárkózott: ő nyitva van.

Annyira nyitva, hogy a világ túl hangos számára.

A hang, amit mi mondatnak nevezünk, neki ütközés: rezgés, ami megtöri a belső harmóniát.

Mert ő nem különíti el a látást a hallástól, az érzést a gondolattól — nála minden egyetlen fényfonál, ami a Forrásból ered.

Ezért lát színeket, ahol mi csak hangot hallunk, és ezért hallja a csendet is, amikor mi már csak zajt érzékelünk.

Ők nem azért nem beszélnek, mert nem tudnak — hanem mert amit tudnak, arra még nincsen szó.

Az ő nyelvük még a teremtés előtti állapot: a tiszta, formátlan hang, a rezgés, amit a lélek hall, mielőtt megszületik.

Mi, akik megtanultunk beszélni, azt hisszük, hogy a szavak közelebb visznek egymáshoz, pedig néha épp a szavak állnak közénk és a Forrás közé.

A gyermek, aki a csendet választja, nem távol van tőlünk — csak magasabban rezeg.

Ő a tükör, amelyben a világ láthatja, mennyi zajt teremtett maga köré.

És ha egyszer elcsendesedünk, talán meghalljuk azt, amit ő már régóta hall: a világ valódi hangját — a rezgést, amelyben nincsen félelem, csak jelenlét, csak Forrás, csak szeretet.

Ez a fejezet mintha a Hang Tisztasága után született volna meg — annak gyermeki, tisztább formája.

A rezgés nem intellektuális, hanem szívbéli: az ártatlanság frekvenciája.