A Mikulás, aki nem csengetett.

Volt egyszer egy idős férfi, aki egyedül élt egy kis emeleti lakásban.

A gyerekei külföldre költöztek, a feleségét pedig évekkel ezelőtt elveszítette.

Azóta minden december hatodika csendesen telt: nem volt csizmakihelyezés, nem volt kacagás, nem volt csilingelő reggel.

Csak a csend.

A postás néha bedobott egy karácsonyi reklámújságot, és Antal bácsi ilyenkor mindig mosolygott egy kicsit keserűen:

– No, ennyi maradt a Mikulásból – gondolta. – Kedvezmények és akciók.

De azért a polc tetején, egy régi dobozban, őrizte felesége kedvenc Mikulás-csizmácskáját.

Nem tette ki.

Csak ott volt — emléknek.

A szeretetnek, amit akkor kapott, amikor még ketten éltek.

Mikulás éjjelén azonban történt valami

A bácsi már aludni készült, amikor halk kopogást hallott az ajtón.

Nem erőset.

Csak egy kicsit.

Olyat, mint amikor valaki bizonytalan, szabad-e zavarni.

Kinyitotta az ajtót, de a folyosó üres volt.

Csak egy gyűrött, piros boríték hevert a lábtörlőjén.

A borítékra ennyi volt írva:

"Mikulásnak."

Elmosolyodott.

Valaki bizonyára rossz helyre tette.

A gyerekek már csak ilyenek.

De amikor felbontotta, nem levél volt benne, hanem egy rajz: egy öreg ember állt egy ablak előtt, és a rajz sarkába odaírták gyerekbetűkkel:

"Köszönöm, hogy tavaly megetette a kismacskámat. Szeretlek, Mikulás bácsi."

Antal bácsi megdöbbent.

Eszébe jutott:

Tavaly télen tényleg talált egy reszkető kismacskát a lépcsőházban.

Betakarta, adott neki enni, és elmondta két szomszéd gyereknek, hogy vigyázzanak rá.

Fogalma sem volt, hogy a gyerekek ezt így élik meg:

hogy ő — a magányos, ősz úr a másodikról — valakinek a Mikulása lett.

Másnap reggel újabb meglepetés

Amikor kiment a postaládához, egy kis dobozt talált benne.

Egy asztalos szomszéd készítette: egy kis fából faragott csizma, beleégetve:

"Köszönjük, hogy mindig ránk mosolyog."

Semmi nagy.

Semmi drága.

Csak egy apró figyelmesség.

De a szíve úgy melegségre gyúlt, mintha valaki belül gyújtott volna gyertyát.

A nap végére pedig a folyosón egy újabb boríték várt: egy idős szomszéd néni írta:

"Tavaly maga segített felvinni a szatyromat. Idén én szeretném megköszönni.

Boldog Mikulást!"

Ekkor megértette:

A Mikulás nem mindig piros ruhában jár.

Néha szürke kabátot visel.

Néha nála van a kulcscsomó, nem a puttony.

Néha pedig azt hiszi, hogy egyedül van, pedig rég fényt gyújtott mások életében.

És amikor este átnézett a polc tetejére…. …elővette felesége régi Mikulás-csizmácskáját.

Letörölte róla a port.

És mosolyogva kitette az ablakba.

Nem azért, mert várt bármit.

Hanem mert rájött valamire:

Néha nem az kap ajándékot, aki kiteszi a csizmáját — hanem az, aki egész évben észrevétlenül ajándék volt másoknak.

És aznap éjjel, amikor lefeküdt aludni, a szívében olyan fény gyúlt, amit már rég elfelejtett: az érzés, hogy ő nem csak egy magányos ember a másodikról… …hanem valakinek a Mikulása.

És talán sokaknak.