Lámpás csendje.

Van egy pillanat, amikor az ember már nem akar megfelelni.

Nem akar nagy szavakat, se dicséretet, se zajt.

Csak ül, és hallgat.

És abban a csendben – valami lassan megmozdul.

Nem kívül, hanem belül.

Mint mikor a tó tükre újra kisimul, vagy a gyertya lángja, amit elnyomott a szél, mégis visszanyer egy parányi fényt.

Lehet, hogy most fáradt vagy.

Lehet, hogy úgy érzed, minden energia kiment belőled.

De a lélek nem fogy el. Csak elcsendesedik, hogy újra meghallja a saját hangját. Mert a csend nem az üresség jele. A csend az, amikor Isten észrevétlenül visszateszi a kezedbe a lámpát.

Nem kell most semmit tenned. Elég, ha engeded, hogy a levegő megpihenjen körülötted. 

A fény benned van. Nem kell kimondani, nem kell megmutatni —

csak hagyd, hogy ott legyen.

És ha majd újra elindulsz, nem kell, hogy mások kövessenek.

Mert aki egyszer meglátta a te lámpásodat,

az már tudja, merre van a fény. 🌙