A Lámpás, amely sosem aludt ki.

Volt egyszer egy kis város szélén egy öreg, kovácsoltvas utcai lámpa.

Nem volt már új, a festéke megkopott, a talpa rozsdásodott, de minden este, pontosan naplementekor, a lámpa fénye csendesen felragyogott.

Az emberek azt mondták:

"Ez csak egy régi lámpa."

És mentek tovább, sietve, gondolataikba merülve.

Ám volt valaki, aki mindig megállt előtte.

Egy idős férfi, akit a város csak " bácsinak" hívott.

Minden este megérintette a lámpa hideg oszlopát, és mosolygott.

– Még mindig itt vagy – mondta halkan. –

És még mindig ragyogsz.

Senki sem értette, miért beszél hozzá,

hiszen csak egy élettelen vasdarab volt… de János bácsi tudta, miért fontos ez a fény.

Évtizedekkel korábban, amikor még fiatal volt, egy téli éjjelen hazafelé tartott, és akkor vesztette el az édesapját.

A hír súlyos volt, a lépte bizonytalan, a világ pedig hirtelen sötétté vált körülötte.

És amikor a város széle felé ért, ez a lámpa gyulladt ki először.

Pont abban a pillanatban, amikor úgy érezte, nem bír tovább menni.

A lámpa fénye nem volt erős.

Nem mutatta meg az egész utat.

Csak egy lépésnyit.

De az pont elég volt.

Aznap este így ért haza.

Nem azért, mert erős volt – hanem mert valami világított neki.

Azóta minden este köszöntötte a lámpást.

Mert azt tanulta meg tőle: néha egyetlen apró fény elég ahhoz, hogy átvezessen a legsötétebb éjszakán.

Egy napon azonban a lámpa fénye nem gyulladt ki.

A város sötét lett, az emberek bosszankodtak.

– Elromlott! – mondták. –

Cseréljék ki!

Mi értelme már ennek?

A bácsi azonban fogta magát, kihozta a régi szerszámosládáját, és nekiállt megjavítani.

Nem értett hozzá, de ahogy felmászott a létrára, valami különös történt: a lámpa belülről, magától felizzott, mintha csak hálából. A fény meleg volt, aranyló, és az egész utca megtelt csendes ragyogással.

Az emberek megálltak.

Nem tudták, miért olyan szép hirtelen ez a fény, miért olyan más, mint régen.

A bácsi csak ennyit mondott:

– Minden fény addig él, amíg valaki hisz benne.

És addig világít, amíg valaki hazatalál a ragyogása alatt.

A város csendben figyelte.

Aznap este mindenki lassabban ment haza, és valahogy mindenki kicsit jobban figyelt arra, ki mellett halad el, ki szorulna egy mosolyra, ki vár otthon fényre.

A lámpa azóta is ég.

Nem azért, mert tökéletes.

Hanem azért, mert lett valaki, aki soha nem hagyta magára.

És így vált a város szélén álló öreg lámpás egy tanítássá: 

Nem az számít, mekkora a fényed.

Az számít, hogy valakinek reményt ad-e.

Mert néha elég egyetlen kis ragyogás – és valaki hazatalál.