🌙 A lámpa, ami nem aludt ki.

Volt egyszer egy idős asszony egy kis utcában. Nem volt senkije — legalábbis azt hitték róla.

Minden este, mikor besötétedett, meggyújtott egy lámpát az ablakában.

Nem magának — hanem "valakinek odakint". Senki sem tudta, kinek szól az a fény.

Az emberek csak vállat vontak, "öreg szokás" — mondták, és továbbmentek.

Egy este vihar jött, a szél letépte a villanyvezetékeket, az utca sötétbe borult.

De a nő házában mégis világosság volt. Kint gyerekek sikongattak, kutyák ugattak,

az öregasszony pedig kinyitotta az ajtót, és a lámpát az ablakból az utcára tette.

A szél cibálta a ruháját, de ő csak állt ott, amíg a gyerekek meg nem látták a fényt.

És odamentek. Ott ültek mind, egy szál gyertya körül, a padlón, egy plédbe burkolózva.

Nem beszéltek. Csak hallgatták, ahogy kint dühöng a vihar, és bent, a kis fény körül, meleg lett.

Nem nagy, nem látványos — de elég. Reggelre elült a szél. A gyerekek hazamentek, az asszony eloltotta a lámpát. És azóta minden este, ha sötétedni kezdett, már nem csak az ő ablaka világított.

Egyre több házban gyúlt fény. Nem azért, mert vihar volt, hanem mert valaki megmutatta,

hogy a szeretet nem mindig nagy — csak kitartó.

A szeretet néha csak annyi, hogy valaki gyújt egy lámpát, és nem kérdezi, kinek lesz rá szüksége.