A lámpa a híd alatt.

"Nem kell fénynek lenned az egész világnak – elég, ha egyetlen sötét helyen nem hagyod kialudni."

Volt egy város, ahol minden este ugyanabban az órában kialudtak a lámpák egy régi kőhíd alatt. Nem az egész városban, csak ott, azon a néhány méteren. Az emberek sietve áthaladtak rajta, lehajtott fejjel, mert a sötétben mindig hidegebbnek tűnt a levegő, és mintha a folyó is hangosabban zúgott volna.

Egy este egy férfi megállt a híd alatt. Nem azért, mert félt, hanem mert észrevette, hogy a sötétben valami halványan dereng. Egy kicsi, régi olajlámpa állt a kőperemen, mintha valaki ott felejtette volna. Nem világított erősen, csak annyira, hogy a kövek rajzolata láthatóvá váljon körülötte.

Másnap este megint ott volt. És harmadnap is. Senki nem tudta, ki gyújtja meg. Nem volt mellette tábla, nem volt magyarázat. Csak égett.

Az emberek eleinte nem törődtek vele. Aztán egy idő után valaki észrevette, hogy amikor áthaladnak mellette, lassítanak. Nem tudatosan, csak egy pillanatra. Mintha a fény nem csak a követ, hanem bennük is valamit megvilágítana.

Egy asszony egyszer leült mellé. Csak pár percre. Nem sírt, nem imádkozott, csak ült. Azt mondta később: "Olyan volt, mintha valaki azt mondaná: most elég ennyi."

Egy fiú, aki mindig futva ment át a hídon, egy este megállt, és megérintette a követ a lámpa mellett. Másnap visszajött, és megint. Nem tudta, miért. Csak jó volt.

Soha nem derült ki, ki gyújtja meg a lámpát.

De az emberek egy idő után már nem féltek attól a sötét szakasztól. Tudták, hogy ott mindig lesz egy kis fény. Nem nagy, nem vakító, nem látványos. Csak annyi, hogy emlékeztessen: a sötétség nem teljes, és nem végleges.

És talán nem is az a fontos, ki gyújtja meg a lámpát.

Hanem az, hogy valaki mindig eszébe jut, hogy megtegye.

A csendben világító lámpás nem ragyog, csak jelen van.

És néha ez a legtöbb, amit az ember adhat.