Kimontatlan beszéd.

"Csak ott szólalok meg, ahol a csend már figyel."

A szó, ami nem esett a kútba.

Volt egy ember, aki ritkán szólalt meg.

Nem azért, mert nem lett volna mit mondania.

Hanem mert figyelt.

Figyelte, hogyan telik meg a tér szavakkal, amelyek nem találkoznak egymással.

Mondatok mentek el egymás mellett, mint idegenek egy peronon.

Mindenki beszélt — de senki nem hallgatott.

Ő ilyenkor csendben maradt.

Nem sértődötten.

Nem felsőbbrendűen.

Egyszerűen azért, mert nem érezte a rezgést.

Mert a szó nem csak hang.

A szó kapcsolat.

És ahol nincs kapcsolat, ott a szó nem érkezik meg.

Sokan azt hitték, hallgatása elutasítás.

Mások szerint okoskodás lenne, ha megszólalna.

Megtanulta:

ha beszél, félreértik — ha hallgat, megkérdőjelezik.

De volt valami, amit ők nem láttak.

Ő nem a saját igazát védte.

Hanem a szót.

Tudta, hogy vannak mondatok, amelyek nem azért erősek, mert kimondják őket, hanem mert megvárják a helyüket.

Egyszer valaki megkérdezte tőle:

– Miért nem szólsz hozzá?

Ránézett, és csak ennyit mondott:

– Mert most nem hallaná meg senki.

Ez nem vádlás volt.

Nem fölény.

Csak tény.

Mert a szó, amit olyan térben mondanak ki, ahol mindenki a saját zaját hallja,

nem tanács lesz,

nem igazság,

nem segítség.

Csak visszhang.

És ő nem akart visszhang lenni.

Inkább maradt csend.

Nem ürességként — hanem várakozásként.

Mert tudta: amikor egyszer majd valaki tényleg kérdez, amikor nem beszélni akar, hanem érteni, akkor a szó nem esik kútba.

Akkor vizet hoz fel.

"Ha nem felel a nappal, nem felel az éj — hallgat-e valóban az, aki nem beszél?"