A Józsi-nap.

A segítség, amit nem kérnek, de megérkezik

A piac mögötti kis utcában minden este ugyanaz a látvány fogadta az embereket: egy görbe hátú, kissé kopott sapkás férfi, aki egy nyikorgó talicskát tolt maga előtt.

Ő volt Józsi.

Nem sokat beszélt, de mindenki tudta róla, hogy van pár malaca odakint a domboldalon.

Szerette őket, ahogy csak az szeret valamit, amiért egész életében dolgozott.

S néha bizony nehéz volt megetetni őket.

A piaci étkezdékből megmaradt moslék sokaknak csak szemét volt, de Józsinak: kincs.

Túlélés.

Remény arra, hogy a malacai nem kopogó bordával várják az estét.

Csakhogy a világ papír szerint működik.

És papír nélkül Józsi nem tologathatott haza semmit.

Sokszor állították meg:

– Hol a papír, Józsi?

– Ki engedte ezt?

– Honnan van ez?

Józsi ilyenkor csak motyogott valamit, a sapkáját gyűrögette, aztán hazaindult éhes állatokkal… és egyre kisebb hittel.

Egy ilyen napon találkoztál vele.

A talicska félig volt, a szeme meg félig reményteljes — mintha attól félne, hogy megint visszaküldik.

De te nem küldted vissza.

Csak meghallgattad.

És amikor elmondta, hogy nincs papírja, nincs engedélye, csak jó szándéka… akkor te megfogtad azt, amit ő nem mert: a lehetőséget, hogy valaki végre mellé álljon.

Egy fél óra sem telt bele, és már ott volt a kezedben az Alapítvány igazolása: tisztán, világosan, fekete betűkkel:

"A LeCsó Mentor Alapítvány átveszi, elszállítja és felhasználja a piaci maradékot. Állatok etetésére, semmisítésre."

A papír egyszerű volt.

A mozdulat viszont nagy. Józsi nézte, ahogy a kezedből átadod neki.

Az ujjai remegtek egy kicsit, amikor átvette.

Nem szokott ő ajándékhoz.

A jósághoz sem igazán.

– Akkor… ezt most lehet? – kérdezte halkan.

– Lehet, Józsi. – felelted. – Most már igen.

A férfi csak állt ott, és olyan mosolyt engedett meg magának, amit valószínűleg évek óta nem.

És azt a papírt úgy tette be a zsebébe, mintha valami nagyobb dolog lenne, mint egy igazolás.

Arra gondolt:

"Most szabad vagyok. Most adhatok enni."

Aznap este, mikor kiengedte a malacokat a karámból, a kis állatok visítva rohantak a vályúhoz.

Józsi nézte őket, és halkan megsimogatta az egyik hátát.

– Ma jó napom volt… – mondta nekik. –

Ma segítettek nekünk.

A malacok ezt nem értették.

De azt igen, hogy aki szeretetből hoz, annak más az illata.

Aznap este Józsi először nem félelemmel feküdt le, hanem valami puha érzéssel:

"Nem vagyok egyedül."

És holnap, amikor újra tolni fogja azt a nyikorgó talicskát, már nem csak moslékot visz benne.

Hanem egy darabot abból a fényből, amit ma kapott.

Másnap, amikor Józsi a friss igazolással a zsebében tolta a talicskáját a piac felé, valami különös történt.

Az emberek nem úgy néztek rá, mint eddig:

• nem tartózkodva,
• nem gyanakodva,
• nem lenézve.

Hanem… érdeklődve.

Mintha észrevettek volna benne valamit, amit eddig nem láttak: egy igyekvő, csendes embert, aki megpróbál boldogulni.

A pékség előtt megállt egy férfi, a fiatalabbik testvérpárból.

Rámosolygott, és odalépett hozzá.

– Józsi bá', maga ma valahogy fényesebben húzza azt a talicskát!

Valami jó történt?

Józsi kicsit zavartan elővette a zsebéből a papírt.

Nem nagy teátrálisan, csak úgy, óvatosan, ahogy egy félénk ember teszi.

A férfi elolvasta, végig, elejétől a végéig.

Aztán visszaadta.

– Ez nagy dolog – mondta. – Egy alapítvány, ami törődik magával.

Józsi vállat vont.

– Mondták, hogy adjam tovább. De én… én nem vagyok jó szóember.

Nem tudok olyan szépeket mondani, mint maga vagy mások.

A férfi elmosolyodott.

– Nem kell szépet mondani.

Elég, ha valamit jól csinál.

Aztán a zsebéből elővett egy kis cédulát, és Józsi tenyerébe tette.

Egyetlen mondat állt rajta:

"A jóság akkor él tovább, ha nem tartod meg magadnak."

Józsi sokáig nézte a papírt.

Mintha valami lassan, mélyről emlékezne arra, hogy ő is adott már jót valakinek életében – csak elfelejtette, mert sokáig csak a küzdés maradt meg az emlékeiben.

Aztán a cédulát gondosan összehajtotta, és betette a mellényébe a másik papír mellé.

Most már két papír volt a szívéhez közel:

• az egyik a segítség,
• a másik a felhívás.

A kettő együtt: Adj tovább.

És aznap este, mikor a malacok jóllakottan röfögtek a vályú mellett, Józsi megállt a karám szélén, az alkonyi fényben, és halkan csak ennyit mondott magának:

– Amit kaptam… tovább kell adnom.

De hogyan?

Majd holnapra kitalálom.

A malacok felhorkantak, mintha azt mondták volna:

"Te már elindultál."