A kavics a szívben.

Volt egyszer egy férfi, aki mindig hordott magánál egy apró kavicsot.

Az emberek azt hitték, talán szerencsét hoz neki.

Ő azonban tudta, hogy a kavics nem szerencse — hanem emlék.

Egy rossz emlék.

Évtizedekkel korábban valaki mélyen megbántotta.

A szavak, amelyeket akkor hallott, nem múltak el benne.

"Majd az idő begyógyítja" — mondták neki sokszor.

De az idő nem gyógyított.

Csak befelé vitte a fájdalmat, és kaviccsá tömörítette a szívében.

A férfi nem felejtett, csak némult.

És a némaság lassan magányt szőtt köré.

Volt, aki közeledett volna hozzá, de a férfi nem engedte:

"Jobb így, nem akarok megint csalódni."

Egy napon egy kisfiú ült mellé a folyóparton.

A fiú kavicsokat dobált a vízbe — egyiket a másik után.

– Miért dobod el? – kérdezte a férfi.

– Mert addig nem lesz könnyebb a zseb, amíg ki nem ürítem – felelte a fiú egyszerűen.

A férfi elmosolyodott, de nem szólt semmit.

A fiú viszont észrevette a markában szorongatott kavicsot.

– Az túl nehéz ahhoz, hogy mindig cipeld – mondta.

– Ez nem a zsebben van. Ez itt van – mutatott a férfi a mellkasára.

– Akkor ott kell elengedni – felelte a fiú, és a tenyerét a férfi szíve fölé tette.

– Nem baj, ha lassan megy. Csak kezdd el.

A férfi lehajtotta a fejét.

A kavicsot nézte, amelyet annyi éven át hordott.

És először érezte meg, hogy nem a kavics nehéz — hanem az, ahogyan fogja.

Még aznap este kiment a folyóhoz.

A víz állt, csend volt, mozdulatlan.

A férfi a kezébe vette a kavicsot, és mielőtt a vízbe dobta volna, halkan csak annyit mondott:

"Nem neked bocsátok meg.

Magamnak engedem meg, hogy tovább lépjek."

A kavics halk pukkanással tűnt el a víz alatt.

És a férfi megdöbbenve érezte, hogy valami elsimul benne.

Nem múlt el azonnal a fájdalom — nem is kell.

De már nem szorította a markát.

Már nem ő hordozta a kavicsot.

A víz vitte tovább.

Másnap könnyebben lélegzett.

És először hosszú idő után megmosolyogta azt, aki köszönt neki az utcán.

A kavics már nem volt a zsebében.

De a szíve végre tágasabb lett.