Hangtalan harang

A Hangtalan Harang

Volt egyszer egy kis faluban egy templomtorony, amelyben egy hatalmas, régi harang függött. A legenda szerint ez a harang csak akkor szólalt meg, amikor valaki igaz szívvel cselekedett – úgy, hogy senki sem látta, és nem is tudott róla.

Évszázadok teltek el, de a harang némán állt. Az emberek már csak legyintettek, mesének gondolták az egészet. A világ zajosabb lett, mindenki a saját igazát, tettét, véleményét hangoztatta. A harang meg csak hallgatott.

Egyszer aztán, egy csendes hajnalon a harang váratlanul megkondult. Mély, tiszta hangja végigsuhant a falun. Az emberek riadtan, kíváncsian futottak össze a téren, de nem tudták, ki vagy mi hozta meg ezt a rég hallott hangot.

Sokan találgattak. Talán egy imádság? Egy titkos jócselekedet? Egy gyerek mosolya?

Senki sem tudta biztosan.

De volt egy öreg férfi, aki a templomkert szélén sepregetett. Minden reggel ott volt – korábban, mint mások. Nem szólt sokat, csak figyelt, és csendben gondoskodott másokról.

Néha segített a gyerekeknek felvenni a kabátot, máskor hazakísért egy idős asszonyt. De sosem mondta el, mit tett. Nem is kellett.

Amikor megkérdezték, hallotta-e a harangot, csak annyit mondott:

– Igen. És tudjátok… lehet, hogy nem kell mindig hallani a hangot ahhoz, hogy tudjuk, jól cselekedtünk. Néha a legnagyobb visszhang belül szólal meg.