A harmincadik gyertya.

Volt egyszer egy fiú, aki gyerekként egy marék kaviccsal játszott a patakparton. Minden kavics más volt: egyik csillogott, másik szürke és fakó, de mindegyik az ő kincse volt. A gyerek még nem tudta, hogy ezek a kavicsok az évek, amelyek lassan gyűlnek a markában.

Eltelt az idő, és a fiúból férfi lett. Egy napon, amikor a patak mellett újra megállt, kezében már nem maréknyi kavics volt, hanem harminc. Mindegyik mesélt valamit. Volt köztük kavics, amely nehéz volt, mert egy fájdalmat vagy veszteséget hordozott. Volt, amelyik fényes, mert öröm és siker született benne. És voltak olyanok, amelyek szinte súlytalanok voltak, mégis mosolyt csaltak az arcára – apró pillanatok, amelyek látszólag jelentéktelenek, de valójában életet adóak.

A férfi ekkor rájött: nem a kavicsok szépsége számít, hanem az, hogy mind az ő útját jelezték. Mindegyikből tanult valamit. A nehézből erőt, a fényesből reményt, a könnyűből hálát.

Ahogy a patak vizébe engedte a kavicsokat, látta, ahogy a fény játszik rajtuk. És ekkor értette meg: az élet nem attól értékes, hogy hány kavicsot gyűjtünk, hanem attól, hogy hogyan engedjük el őket, hogy fényükkel másokat is beragyogjanak.

Most, a harmincadik gyertyánál, az igazi ajándék nem az, amit kap, hanem amit maga mögött hagy: emlékeket, szeretetet, és a bizonyosságot, hogy minden év egy új kavics, ami egyszer majd mások kezében is kincs lesz.

Üzenet Gábor fiamnak:

Harminc év nem lezárás, hanem egy új kezdet. A múlt kavicsai ott csillognak már mögötted a patakmederben, de előtted még annyi év, annyi fény, annyi szeretet vár. Legyen a harmincadik gyertya annak a bizonyítéka, hogy a remény, a hit és a szeretet mindig újra fellobbantható benned – és bennünk is, akik melletted vagyunk.