A dolgok között.

"Nem az számít, mennyi minden történt, hanem hogy közben ember maradt-e az ember."

Volt egy nap, amikor sok minden történt.

Nem nagy dolgok.

Csak egymás után.

Vezetés közben beszélgetés.

Aztán csend.

Az a fajta csend, amikor nem kell kérdezni, mert a másik épp elég mindent hordoz magában.

Ilyenkor az út megy tovább, az ember csak vezeti az autót, és hagyja, hogy a gondolatok maguktól kitisztuljanak.

A csend nem üres.

Dolgozik.

Később az irodában pár perc.

Nem volt tervezett találkozás.

Csak összefutás.

Egy nővér.

Egy gyerek.

Egy LEGO doboz.

Egy sárkány, amit egy nyolcéves kéz vesz át.

Nem kérdez.

Nem számol.

Csak örül.

Az ilyen pillanatok nem kérnek magyarázatot.

Elég, hogy megtörténnek.

Aztán jött egy srác.

Ismerős már.

Mindig ígér.

Mindig holnapra.

És mindig éhes ma.

Nem kértem tőle semmit.

Nem kértem vissza.

Nem kértem bizonyítékot.

Csak annyit adtam, amennyit nem bánnék, ha eltűnne.

Mert amit így ad az ember, az nem kölcsön.

Az elengedés.

Nem kell hozzá nagy összeg.

Csak tiszta szándék.

Közben jött János.

Mentünk tovább.

Fizetések.

Intézés.

Rendrakás mások helyett is.

Az ilyen napok nem állnak meg.

Csak mennek.

Este vásárlás.

Sárgadinnye.

Áfonya.

Kifli, amit szeretnek.

Otthon egy tál meleg étel.

Nem új.

Nem különleges.

Csak ismerős.

És amikor végre leül az ember, rájön valamire.

Nem az volt a fontos, hogy hány ügy lett elintézve.

Nem az, hogy mi romlott el és mi javult meg.

Nem is az, hogy ki mit ígért.

Hanem az, hogy a nap során senki nem lett elengedve úgy, hogy ne maradt volna benne valami.

Egy gyereknek öröm.

Egy idegennek étel.

Egy barátnak csend.

Egy családnak figyelem.

A dolgok mentek tovább.

De közben össze voltak kötve.

Talán ez az, amit az ember nem vesz észre elsőre.

Hogy nem a nagy események tartják össze az életet, hanem az apró, egymásba érő mozdulatok.

És hogy vannak napok, amikor nem történik semmi rendkívüli — mégis minden a helyén marad.

Ez volt egy ilyen nap.

Az élet ritkán áll meg, de néha megengedi, hogy észrevegyük magunkat benne.

Aki figyel a részletekre, nem siet el az emberek mellett, és nem kér vissza mindent, amit ad — az már megtette, amit lehetett.

A többit majd elrendezi az idő.