Egy óra, ami nem látszik.

“Nem az változtatja meg a világot, aki hangosan ígér — hanem aki csendben jelen van, amikor szükség van rá.”

Az egy óra, ami nem látszik

Nem történt semmi különös azon a napon.

Nem volt ünnep, nem volt esemény, csak egy cím, egy ajtó, és pár ember, akiknek az élet valahogy nehezebb lett, mint kellett volna.

Beléptünk csendben.

Nem kérdezték, kik vagyunk.

Mi sem kérdeztük, ki miért került oda.

Az ilyen helyeken a történetek úgyis ott ülnek az arcokon.

Volt, aki csak melegedett.

Volt, aki mosni jött.

Volt, aki beszélgetni szeretett volna, de már nem nagyon hitt benne, hogy bárki figyel.

Mi nem ígértünk semmit.

Nem mondtuk, hogy megoldjuk.

Csak leültünk közéjük egy kicsit.

És abban az egy órában valami nagyon halk dolog történt.

Nem kint — bent.

A távolság egy kicsit közelebb húzódott.

Az idegenség egy kicsit oldódott.

A csend már nem volt olyan hideg.

Amikor elindultunk, senki nem tapsolt.

Senki nem mondta, hogy maradjunk.

De a tekintetekben ott volt valami, amit nem lehet kimondani.

Az a fajta köszönet, ami nem szavakból áll, hanem abból, hogy valaki végre nem ment el szó nélkül.

Kint ugyanaz az utca várt, ugyanaz a zaj, ugyanaz a világ.

Mégis más lett egy kicsit minden.

Mert néha nem az számít, hogy mit tettünk.

Hanem az, hogy ott voltunk-e, amikor számított.

És vannak órák, amelyek kívülről semmit sem jelentenek… de belül egy egész napnál többet hagynak maguk után, és ez a… 

Jelenlét.