A nap, amikor az irgalom csendben maradt.

Az este nem volt különleges.

Az iroda melegében csak a szokásos csend ült meg: egy szék, egy bögre, egy félig kihűlt gondolat.

A telefon mégis megszólalt.

A vonal túlsó végén nem kérdés volt, nem remény, csak egy tény.

Elkapták.

Régi bírság.

Átváltoztatva napokra, amelyeket már nem pénzben mérnek, hanem falak között.

A hang nem volt kemény. Inkább tárgyilagos.

Mint amikor valaki csak közli az időjárást, mert tudja: megváltoztatni úgysem lehet.

Felmerült a lehetőség is – ha most kifizetnék, szabad lenne.

De vannak helyzetek, amikor a segíteni akarás nagyobb, mint a lehetőség.

És vannak mondatok, amelyeket az ember nem hidegségből mond ki, hanem mert nincs mögöttük több erő.

"Nincs pénzünk."

Nem harag volt ebben.

Nem közöny.

Csak az a csendes tehetetlenség, amit azok ismernek, akik sokszor szeretnének többet adni, mint amijük van.

A vonal megszakadt.

Az este ugyanúgy folytatódott.

De valami mégis ott maradt a levegőben.

Nem a büntetés súlya.

Hanem egy kérdés:

Mi marad meg végül az emberből?

Amit elkövetett?

Vagy az, aki egyszer mégis hitt benne?

A törvény számol.

Napokat.

Forintokat.

Határidőket.

Az irgalom nem számol.

Csak emlékszik.

És néha az marad meg tovább, nem az ítélet.

Hanem az a csendes mondat, amit senki nem hallott ki a telefonból:

"Bárcsak tudnék segíteni."

Mert van büntetés, amit a törvény mér ki.

És van irgalom, amit az ember ad.

Az egyik letelik.

A másik megmarad.

A falak egyszer mindenkit elengednek.

De az irgalom az, ami addig is emberré tesz.