Az a nap, amikor körbejárt a jóság.

"A jóság nem ott kezdődik, ahol sok van, hanem ott, ahol még adni tudunk."

Volt egy nap, ami nem akart különleges lenni.

Nem ígért nagy fordulatot, nem hozott ünnepet, nem állt meg benne az idő.

Csak ment előre, mint a hóesés: csendesen, kitartóan, mindent betakarva.

Reggel egy hívással indult.

Egy asszony, akinek a nyugdíját papírok mögé bújtatva szedték szét.

Nem panaszkodott hangosan, csak érteni akarta, mi történik vele.

Leültek egy bolt bejáratánál, és a világ egy pillanatra megállt egy kupac irat fölött.

Melléjük sodródott egy fiú.

Idegen város, üres zseb, el nem számolt munka.

Nem kért sokat. Csak hallgatott, figyelt, és amikor lehetősége volt rá, adott.

Nem pénzt – a telefonját.

Az egyetlen tárgyat, ami még kapcsolat volt a világhoz.

Nem volt nagy gesztus.

Nem volt róla fotó, nem lett belőle történet ott, abban a pillanatban.

Csak egy mozdulat: "Nekem még elég. Neked most jobban kell."

A nap ment tovább.

Munka lett belőle, hó, lapátolás, csúszós utak, banki befizetések, határok átlépése.

Autók, számok, kilométerek.

De minden mögött ott maradt az a reggeli döntés, mint egy láthatatlan iránytű.

Délután jó hír érkezett.

Gyerekekről, akik talán visszatalálnak oda, ahová tartoznak.

Nem diadal, nem győzelem – csak egy halk igen az élet részéről.

Este hóeltakarítás lett belőle.

Apa és fia egymás mellett, lapáttal, sóval, csenddel.

Nem beszéltek sokat. Nem is kellett.

A járda tiszta lett. A nap leülepedett.

És amikor minden elcsendesedett, már nem az számított, mi mennyiért történt, hanem az, hogy egymás kezéből egymás felé adódott tovább a jóság.

Nem nagy szavakkal.

Nem rendszerekkel.

Hanem emberekkel.

Nem minden nap hagy nyomot.

De van, amelyik úgy múlik el, hogy másnap könnyebb felkelni tőle.

Ez ilyen nap volt.