Csendes köszönet Lacinak.

II.

"A jóság nem hangos — csak melegen tart."

"És amikor reggel beleharapsz a friss kenyérbe,

gondolj arra: valaki már hajnalban hitt benned"

A város még alszik, amikor ő már tudja, milyen lesz a nap.

Nem a hírekből.

Nem a beszédből.

Hanem a tésztából.

A kovász nem hazudik.

Vagy él, vagy nem.

Vagy megkel, vagy összeesik.

Az ember is ilyen — csak sokan jobban tudnak beszélni róla, mint élni benne.

Laci nem beszél sokat.

A keze mond helyette mindent.

Volt idő, amikor az élete összeesett, mint a túl korán kivett kenyér.

Volt, aki elvett tőle,

volt, aki hátat fordított,

volt, aki csak nézett, amikor segítség kellett volna.

De egy dolgot nem tudtak elvenni:

a hajnalát.

Mert a hajnal nem függ senkitől.

A hajnal annak jön el, aki felkel.

És ő minden nap felkelt.

Nem bosszúból.

Nem bizonyításból.

Hanem mert valakinek reggel enni kell.

A lisztes kéz nem kérdez.

A kemence nem vádol.

A kenyér nem ítél.

Csak meleg.

Egyszer egy kisfiú megkérdezte tőle:

– Bácsi, maga mindig ilyen korán kel?

Laci elmosolyodott.

– Nem korán kelek. Csak nem kések el az életemről.

A fiú nem értette.

De a kenyér meleg volt a kezében.

És néha ez elég.

Az igazság nem mindig hangos.

Van, amikor egy roppanó héjban lakik.

Egy meleg cipóban.

Egy hajnalban, amit senki nem lát.

És amíg van, aki felkel, aki süt, aki továbbad, addig a világ nem sötétül el.

Nem minden fény látványos.

Van, amelyik hajnalban gyullad, és estére már senki sem emlékszik rá — mégis egész nap melegen tartotta a világot.