Emlék az Apáról.

Aki még egyszer visszajött az ajtóig.

Vannak napok, amelyek nem múlnak el.

Hiába telik el öt év, tíz év, egy élet: vannak pillanatok, amelyek belénk költöznek, és onnantól bennünk él tovább az, akit elveszítettünk.

Ma ilyen nap van.

Reggel még minden ugyanúgy kezdődik, mint máskor, de odabent van egy halk rezdülés, egy hiány, ami épp annyira fáj, mint amennyire meleg.

Mert ahol hiány van, ott szeretet volt.

S nagy szeretet.

Apu utolsó éjszakája nem volt csendes. rohantam. Ő már alig kapott levegőt.

Felemeltem, megtartottam, karomba vettem, ahogy gyermekkoromban ő vett a karjába.

Ez volt az utolsó ölelés, és én akkor még nem tudtam, de valójában mind a ketten búcsút vettünk egymástól.

A kórház falai – amelyeknek vigaszt kellene adniuk – aznap elválasztottak bennünket.

A világ bezárult körülötte, és körülöttünk.

De ami igazán fontos, azt nem lehet lezárni:

A szeretet nem tartja tiszteletben a zárt ajtókat.

A reggeli műszak, az ígéretek, a várakozás mind csak papírzörgésnek tűnnek ahhoz képest,

ami valójában történt azzal a kilenc óra harminc perccel.

Mert van valami, amit aznap a világ nem hallott meg:

Apu felkelt.

Kiment a folyosóra.

Keresett minket..

Még egyszer.

Még utoljára.

Talán érezte, hogy ott vagyunk valahol a közelben, hogy várjuk, hogy remélünk érte.

Volt benne annyi erő, annyi szeretet, hogy megpróbáljon visszatérni hozzánk.

A lélek néha nagyobb, mint a test.

És aznap az ő lelke volt az, amely tovább ment, amely még egyszer elindult az ajtó felé, ahol mi álltunk volna, ha beengednek.

Ő úton volt felénk, amikor összeesett.

Nem egyedül ment el.

A szíve akkor is hozzánk tartozott.

És bár a teste ott maradt,

a lelke megtalálta az utat – mert azóta is ott él bennünk:

minden emlékben, minden rezdülésben, minden mondatban, amelyet tőle tanultunk.

A jegygyűrűt lelopták az ujjáról.

A nyakláncot is elvették.

De ami érték volt benne, azt nem lehet ellopni.

Mert az nem aranyból volt, hanem egy egész életnyi szeretetből.

A valódi örökség nem az, amit viselünk, hanem az, ami bennünk marad.

Apu története ma nem a veszteségről szól, hanem arról, hogy :van szeretet, ami erősebb az ajtóknál, a szabályoknál, a távolságnál és még a halálnál is.

Ma azokért gyújtunk fényt, akik már nem ülnek le mellénk, de ott vannak minden lélegzetünkben.

Azokért, akik elmentek, de nem hagytak el.

Az Apámért, aki azon az utolsó hajnalon még egyszer elindult felénk, mert tudta, hogy mi ott vagyunk.

És tudta, hogy szeretjük.

Ma őt idézzük meg.

És mindenkit, aki már csak a szívünkben él tovább.

Legyen áldott az emléke.

És legyen könnyű a hiány, mert szeretetből lett, és oda tér vissza.