Az út szélén maradó ember.

"Az igazi segítség nem hangos — csak nem megy tovább."

Amikor János felhívott, még nem láttam semmit.

Csak azt mondta, fáj a mellkasa.

Ez elég volt.

Nem kérdeztem.

Nem mérlegeltem.

Felvettem a nadrágomat, és elindultam.

A nulláson, a szalagkorlátnál állt az autója.

Nem volt eleje.

Ez nem költői túlzás.

Az autó eleje nem létezett.

Megálltam a mentő és a rendőrautó mögött, elakadásjelzővel.

Ahogy kiszálltam, láttam: a rendőr egyedül van.

Egyedül intézkedik.

Pedig ilyen nincs.

Nem lehetne.

Rám szólt, hogy nem látom-e, hogy ő intézkedik.

Mondtam, hogy látom.

De azt is látom, hogy itt valaki segítségre szorul, és én ezért jöttem.

Hozzátettem: János miatt vagyok itt. Családtag.

Bólintott.

Maradhattam.

Odamentem Jánoshoz.

Megkérdeztem, megvizsgálták-e a mentősök.

Igen — mondta —, de nem megy kórházba.

Elmondtam neki, mit jelent ez ilyenkor.

Nem tankönyvből.

Tapasztalatból.

Hogy a biztonsági öv ilyenkor mit csinál a mellkassal.

Hogy mikor "normális" a fájdalom, és mikor nem.

Hogy mikor nem kérdeznek, hanem visznek.

És hogy miért van az, hogy a baj gyakran nem azonnal jön.

Erre azt mondta:

– Már most okoskodsz.

Előbb a rendőrrel veszekszel, most meg a mentőket oktatod.

Mondtam neki:

– Nem oktatok senkit. Megállapítom a tényállást, és jelzem, hogy itt vagyok, ha kell.

Ez a különbség köztünk.

Közben ment minden tovább.

A közútkezelő megérkezett, és elkezdett takarítani.

Szóltam neki, hogy nem kellene addig, amíg a helyszín nincs rögzítve.

A kocsik helyzete, a nyomok, a gumik állapota — ezeket dokumentálni kellene.

Azt mondta:

– Ő tudja.

Én meg azt láttam, hogy azt tudja: takarítani kell.

A többi nem érdekli.

Kimondtam, amit gondoltam: ehhez a munkához felelősség és szaktudás kellene.

Különben küldhetnének ide egy plázai takarítónőt is.

Nem lett belőle semmi.

Takarított.

Ha nekik mindegy — gondoltam —, akkor nekem is.

Megjött a tréler.

Hatvanezer. Azonnal.

Másképp nem viszi.

Megkérdeztem:

– És akinek nincs pénze? Azt itt hagyják?

Azt mondta, drágább lenne, mert ki van törve a kerék.

Ekkor elvesztettem a türelmemet.

Nem büszke vagyok rá — de őszinte voltam.

Megmondtam neki, mit gondolok róla, a szakmájáról, és arról, hogy kikből él.

A Jankó rendezte.

Segítettem felrakni az autót.

Mondtam neki: induljon, megyek utánuk.

Még odamentem a rendőrhöz.

Megkérdeztem, kell-e még segítség.

Csak annyit mondott:

– Köszönöm, hogy itt volt.

Ez sokat elmondott.

Érden leraktuk a kocsit.

János még mindig a mellkasát fájlalta.

Mondtam: nézessük meg.

Elindultunk a 11. kerületi sürgősségire.

Már ott mondtam: itt nincs traumatológia.

Itt hiába van röntgen.

Megkérdeztem a betegfelvételnél, van-e ügyeletes traumatológus.

Visszakérdezett:

– Minek?

Mondtam:

– Mert Jánosnak ő kellene.

Elment.

Visszajött.

És közölte: tévedett, menjünk a János Kórházba.

Azt mondtam neki:

– Ez egy ember életébe kerülhetett volna.

Kemény voltam.

De igaz.

János azt mondta:

– Menjünk haza, majd holnap megnézeti 

És hazamentünk.

Nem lett kórház.

Nem lett jegyzőkönyv.

Nem lett következmény.

Csak az, hogy nem mentem tovább, amikor mindenki más már igen.

“Nem minden történetnek van tanulsága.

Van, amelyiknek csak jelenléte van.

Az út mentén maradni nem hőstett, hanem döntés.

Csendes, magától értetődő, mégis ritka.

Ha egyszer majd visszagondolunk erre az estére, nem a viták maradnak meg, nem a szavak, nem a villogó fények.

Csak az, hogy valaki nem sietett el.

És ez néha elég ahhoz, hogy egy ember ne maradjon egyedül.”