Az út, ami nem kérdezett.

"Nem a sima út visz messzire, hanem a kitartó lépés."

Volt egy út a dombok között.

Nem volt rajta tábla.

Nem volt rajta jelzés.

Csak ment előre.

Sokan keresték rajta a célt.

Hova vezet?

Meddig tart?

Mi van a végén?

Az út nem válaszolt.

Egy férfi minden nap végigment rajta.

Nem rohant.

Nem számolta a lépéseket.

Nem mérte az időt.

Egyszer megkérdezték tőle:

– Nem félsz, hogy rossz irányba mész?

– Nem – mondta. – Mert nem az irányt keresem, hanem a lépést.

– És ha az út egyszer elfogy?

– Akkor megállok.

És figyelek.

Az út néha keskeny lett.

Néha köd ereszkedett rá.

Néha kavicsok gördültek a talpa alá.

De ő nem vitatkozott vele.

Aki sietett, megelőzte.

Aki fáradt volt, lemaradt.

Aki kérdezett, választ akart.

Ő csak ment.

Egy este a nap lassan lebukott a domb mögött.

A félhomályban alig látszott az ösvény.

Valaki odaszólt neki:

– Most mit teszel? Nem látni semmit.

A férfi elmosolyodott.

– Nem az út tűnt el.

Csak a fény váltott.

Leült egy kőre.

Várt.

Nem türelmetlenül.

Csak jelen.

És amikor a hajnal első csíkja megjelent az égen, az út újra látható lett.

Nem változott.

Nem lett szélesebb.

Nem lett rövidebb.

Csak világosabb.

És akkor megértette, amit addig is tudott:

Az út nem azért van, hogy kérdéseket oldjon meg.

Hanem hogy járják.

A cél nem a végén van.

Hanem minden lépésben.

És aki nem siet, az nem marad le.

Mert az út nem verseny.

Hanem jelenlét.

A hajnal nem azért jön, mert az út hibátlan.

Hanem mert az idő mindig előre halad.

És mi vele.