Az út, ami hazafelé vezet.

"Van út, amit nem kilométerekben mérünk, hanem abban, hogy közben újra közel kerülünk önmagunkhoz."

A kormány mögött ülve nem mindig tudja az ember, hová tart.

Van, hogy csak megy.

Kilométerről kilométerre.

Városokon, határokon, napokon keresztül.

Aznap sem volt másképp.

A tél még nem engedett, de a nap már nem volt hideg.

Aranyszínű fényben úszott az út, mintha valaki messziről világítana hazafelé.

A motor halk zúgása betöltötte a csendet.

Nem szólt rádió.

Nem volt telefon.

Csak az út… és a gondolatok, amelyek végre nem futottak előre.

Sokszor hisszük, hogy a cél a fontos.

Hogy oda kell érni.

Időben.

Gyorsan.

Hatékonyan.

De azon a reggelen valami más történt.

Az ember észrevette, hogy nem siet.

És amikor nem sietett… valami utolérte.

Nem egy autó.

Nem egy emlék.

Hanem önmaga.

Azok a kérdések, amelyeket hónapok óta elnyomott.

Azok a csendek, amelyeket mindig zajjal töltött meg.

Azok az érzések, amelyeknek sosem adott időt.

Most ott ültek mellette, szótlanul.

Vád nélkül.

Csak jelen voltak.

És az út… ment tovább.

Nem kérdezett.

Nem sürgetett.

Nem ígért semmit.

Csak vitte őt előre, pont olyan tempóban, ahogy a lélek képes volt haladni.

Ekkor értette meg:

Vannak utak, amelyek nem a térképen vezetnek.

Nem egy városhoz.

Nem egy házhoz.

Nem egy emberhez.

Hanem ahhoz a helyhez, ahol végre nem kell bizonyítani.

Nem kell sietni.

Nem kell erősnek látszani.

Csak lenni.

És amikor ezt megérti az ember, akkor történik valami különös.

A külvilág nem változik meg.

Az út ugyanaz marad.

A tél is tél marad.

De belül…

csend lesz.

Olyan csend, amely nem üres.

Hanem megtart.

És ebben a csendben egyszer csak világossá válik:

Nem minden utazás a célhoz visz.

Van, amelyik hazavezet.

Nem egy címhez.

Nem egy ajtóhoz.

Hanem oda, ahol az ember végre nem keres semmit.

Mert megérkezett

Önmagába.