Az üres pad.

Egy parkban állt egy pad, amelyhez még soha senki sem ült le. Az emberek elhaladtak mellette, szürke hétköznapokban sietve, mintha a pad nem is létezne. 

Egy napon egy idős férfi, akit mindenki ismert, leült rá, megtörve a csendet. Csak leült, és várt. A járókelők először furcsán néztek: miért ül le valaki egy olyasmire, amit mindenki elkerül? A férfi felállt, és halk, meleg hangon megszólalt:
— Üljön le, aki tegnap egyedül maradt. Üljön le, aki szeretne egy pillanatra megállni. Üljön le, aki beszélni akar, vagy hallgatni. Üljön le, aki fáradt, vagy aki örülni szeretne.

Egy fiatal nő volt az első, aki leült. Aztán egy apa a gyerekével. Egy biciklis megállt, és levette a sisakját. Egy anya, aki a fejét fogta, leült, és könnyezve mesélni kezdett egy apró kudarcról, ami egész nap gyötörte. A padra lassan összegyűltek azok, akik hallgatni akartak, és azok, akik mesélni.

Amint ültek, a pad elváltozott: többé nem volt üres. A város zajában ez a kis közösség csendesen kezdett megnyugodni. Az emberek szavai könnyű kötelekké váltak, amelyek összekötötték őket; megosztották a terheiket és a kis örömeiket.

A pad nem oldotta meg hirtelen a világ bajait. Nem vált egy varázsszerepléssé. De lett egy hely, ahol lehetett pihenni, ahol az ember nem érezte magát teljesen egyedül. És ez néha elég.

Az üres pad üzenete egyszerű volt: ha valaki először leül, a pad többé nem üres — és ezzel a világ kicsit kedvesebb lesz.