Az irgalom ideje.

"Van büntetés, amit a törvény mér ki, és van irgalom, amit az ember ad.

Az utóbbi marad meg tovább."

Egy téli estén csend volt az utcán.

Nem az a békés csend, hanem az a nehéz, amelyben az ember érzi,

hogy valahol éppen most dől el egy sors.

A törvény házában fény égett.

Bent számok voltak, határidők és paragrafusok.

Minden pontos volt, minden kiszámítható, minden megmagyarázható.

Odakint viszont nem számok álltak, hanem emberek.

Fáradt tekintetek, elmulasztott döntések, és néhány olyan hiba, amelyet már nem lehetett visszacsinálni.

Az egyiküknek most időben kellett fizetnie.

Nem pénzben — hanem napokban.

Sok napban.

Valaki csendben végighallgatta a történetet.

Nem tudta megváltoztatni az ítéletet.

Nem tudta kiváltani a büntetést.

Nem tudott csodát tenni.

Csak állt ott, és sajnálta az embert.

És abban a pillanatban valami láthatatlan mégis megszületett.

Mert a törvény kimondhatja, mennyi ideig tart a büntetés.

De azt nem tudja kimondani, hogy mennyi ideig él az irgalom egy másik ember szívében.

A napok majd elfogynak.

Az ajtók egyszer kinyílnak.

Az idő letelik.

De az a csendes együttérzés, amit valaki akkor érzett, amikor már semmit sem tehetett — az nem múlik el.

Az nem kerül rács mögé.

Az nem évül el.

Az nem fogy el.

Az továbbmegy.

Egy másik mozdulatban, egy másik segítségben, egy másik megmentett pillanatban.

És talán egyszer az is megérti ezt, aki most még csak a napokat számolja.

A csend nem felejt.