Az igaz szó csendje.

A melegedő egyik sarkában ültek.

Nem volt ott semmi különös — csak műanyag székek, halk beszélgetések, és az a fajta fáradt csend, amelyet csak azok ismernek, akik már túl sok mindent elveszítettek.

A hölgy nem panaszkodott sokat.

Csak egy kérdést tett fel:

– Ha évek óta tart a per… és a végén pénzt ítélnek meg… azt levonhatják a nyugdíjból?

Nem volt benne harag.

Csak fáradtság.

És egy kis remény,

hogy valaki végre egyenesen válaszol.

Te nem beszéltél hosszan.

Nem mondtál bonyolult szavakat.

Csak annyit, amennyi igaz volt.

Hogy van, amit levonhatnak.

És van, amit nem.

De az embernek mindig maradnia kell annyi résznek az életéből, amiből még élni tud.

A hölgy bólintott.

Nem kérdezett többet.

Nem is a válasz miatt nyugodott meg.

Hanem mert érezte: most nem ígéretet kapott, hanem igazságot.

És az igazság furcsa dolog.

Nem mindig ad reményt.

De ad talajt.

És néha ez több, mint a remény.

Amikor elmentetek, semmi nem változott látványosan.

Ugyanazok a falak maradtak, ugyanaz a csend.

Mégis történt valami.

Valaki egy kicsit egyenesebben állt fel.

Valaki egy kicsit kevésbé félt a holnaptól.

Mert az igaz szó nem hangos.

Csak megtart, a

Csend.