Az Idő Visszhangja.

Vannak pillanatok, amikor a világ egy lépéssel előttünk jár.

Nem sokkal — csak épp annyival, hogy a lelkünk már hallja, amit az érzékeink még nem látnak.

Ilyenkor megszületik az a furcsa érzés, amit az ember úgy nevez: "deja vu."

Pedig talán nem is emlék — hanem visszhang.

Az Idő nem egyenes vonal, hanem lélegző tér.

Minden pillanat egyszerre van jelen — csak mi sétálunk rajta, mint fényfolyosón.

A "Most" nem egy pont, hanem a Forrás lüktetése, amelyben a jövő és a múlt egymásra hajol, mint két kéz, amikor imára kulcsolódik.

Aki elég csendes, az meghallja, ahogy az Idő beszél.

Nem szavakkal, hanem rezgéssel.

Nem jóslat ez, hanem emlékezés.

Mert minden, ami lesz, már most is létezik valahol — a tudat peremén, a fény mögött, ahol a teremtés még csak gondolat.

Az érzékeny lelkek időnként átlátnak ezen a fátylon.

Villanásokban látnak arcokat, eseményeket, érzéseket, amelyek még nem történtek meg — de már formálódnak a Most anyagában.

És amikor elérkezik a pillanat, felismerik:

"Igen, ezt már láttam."

Talán a végzet nem kőbe vésett út, hanem a rezgések tánca a Most színpadán.

Minden gondolat, minden szándék új hullámot indít — és a világ figyel.

Aki ezt megérti, az már nem fél a jövőtől.

Mert tudja, hogy a sors nem valaki más keze, hanem a saját leheletünk a Teremtő fülében.

És amikor újra átfut rajtad az érzés — hogy "ezt már láttam valahol", mosolyogj.

Mert abban a pillanatban az Idő felismerte önmagát — benned.